Sehol nem találom magam

"Akkor így szólt hozzájuk: "Szomorú az én lelkem mindhalálig: maradjatok itt, és virrasszatok velem!"

Máté 28:36

Volt egy pillanat ... ahh, igazából talán néhány millió pillanat ... amikor a veszteségek sorozata kétségbeesésbe sodort, és elvesztettem önmagam. A mély sötétségben nem éreztem az arcomat, nem láttam a lábujjaimat. Nem találtam magam sehol.

Miután az egyetlen férfi, akit valaha szerettem, kisétált az ajtón, elvesztettem az állásomat, és csődhöz vezető pénzügyi katasztrófával kellett szembenéznem. Beteges, nem túl jól dobogó szívvel elvesztettem a legjobb barátomat rákban, és egy ház kis nappalijában ápoltam őt egy nagy kórházi ágyban, amíg a gyászom el nem érte a mélypontját, és el nem sodort az árjával.

Ekkor eszembe jutott, vajon mit szólna mindehhez Jézus, aki Isten és ember is egyben, és akit gyermekkorom óta követek.

Hogyan beszélt Jézus a szomorúságról és a bánatról? Vajon az Ő szavai a föld egy másik részén, egy sivatagi dűnén élő ősi embernek szóltak, vagy helyre hozhatnak egy kislányt - aki most már felnőtt - megnyúzott térdekkel és megsebzett szívvel? Meg tudnak-e gyógyítani az Ő szavai engem, azt az asszonyt, aki túl beteg volt ahhoz, hogy elérje Jézus gyógyító ruháját?

Két dolog jut eszembe, amikor ezeken a kérdéseken tűnődöm.

Először is, a gyász és a kétségbeesés erőszakos indái időtlenek maradnak.

Az emberi érzelmek, amelyeket Urunk Jézus az első században mutatott, a 21. században is megérthetők. Amikor azt olvasom, hogy Jézust halálos szomorúság öntötte el (Máté 26:38), bízhatok abban, hogy amikor én a szobám szőnyegén fekszem, összezúzva az elképzelhetetlen kétségbeesés súlyától, Ő pontosan tudja, milyen érzés ez.

Másodszor, Jézus mindig elismeri a fájdalmat - soha nem tagadja, nem tereli el a figyelmet róla, és nem is szépítgeti.

Siránkozott a kapcsolatokban bekövetkezett csalódásokról, amelyek hozzájárultak a saját fájdalmához: "Ennyire nem tudtatok virrasztani velem egy órát sem?" (Máté 26:40b). Bánkódott az elvesztett lehetőségek miatt: "Jeruzsálem, Jeruzsálem ... hányszor akartam összegyűjteni gyermekeidet..." (Máté 23:37). És könnyekre fakadt a földi szenvedés miatt. (János 11:35, NIV)

Jézus soha nem rejtette el a fájdalmát, és Ő sem rejtőzik el a mi fájdalmunk elől.

Miben más a fájdalom keresztényként?

Hisszük, hogy a mi szomorú történeteink meg vannak váltva. Ez a remény.

A Szentírás legkorábbi lapjaitól kezdve a zárószavaiig Isten története a megváltásról szól.

Jeremiás könyvének 29. fejezetében Isten Babilonba száműzött népéhez szólt. Ez nem az otthonuk volt, mégis Isten Jeremiáson keresztül bejelentette, hogy 70 évig ebben az idegen országban kell maradniuk. Aztán a Jeremiás 29:11-13-ban eljött a megváltás bizonyossága, az ígéret, hogy azok, akik teljes szívükből keresik Istent, megtalálják Őt, függetlenül a múltbeli megbánásuktól vagy kudarcaiktól. Vissza fogja téríteni az eltévelyedetteket a hazájukba.

Isten soha nem akarja, hogy a kétségbeesésed a történet végét jelentse. A bánat és a megoldás között ott van a megváltó váróterem. Ezért van az, hogy a Jézusban hívők számára a keserűség nem marad meg a nyelven, nem teszi semmissé az érkező édeset.

Jézus ezt az igazságot kiáltotta boldog mondásaiban ("Boldogok, akik sírnak" [Máté 5:4]), és a kereszten, elhaló lélegzetével ("ma velem leszel a paradicsomban" [Lukács 23:43]). Aztán feltámadása megadta nekünk a végső okot a reménységre.

Azt ígéri, hogy a holnap jobb lesz. Másképp. Megváltott.

Mennyei Atyám, fájdalmamban reménytelennek érzem magam. Te tudod, milyen érzés ez, ezért rád bízom összetört szívemet. Hozz gyógyulást és megváltást a történetemhez, mindezt a Te dicsőségedre. Jézus nevében, Ámen.

https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2023/09/19/i-couldnt-find-me-anywhere

https://www.pexels.com/hu-hu/foto/hajnal-napnyugta-szemely-mezo-8272568/