Az állandó aggodalom helyett csendes megnyugvás

Bejegyezte: Csendes Percek Istennel - Virtuális Kávézó Nőknek szeptember 09, 2023

Az állandó aggodalom helyett csendes megnyugvás

"Áldottak azonban azok, akik az Úrban hisznek, és az Urat tették reménységükké és bizalmukká."

Jeremiás 17:7 (NLT)

Gyakran tűnődöm azon, hogy ugyanazok a kezek, amelyeket dicséretben az Úrhoz emelek, hogyan tudnak olyan erősen szorítani ezernyi aggodalmat és szorongást.

Gyakran félelemmel átszőtt könnyek jelzik az arcom, amikor újfent engedek a túlgondolásnak és a szorongás érzésének - olyan szokásoknak, amelyekkel túlságosan az életem részévé váltak. Amelyek azt a téves elképzelést erősítik bennem, hogy rajtam múlik, a döntéseim határozzák meg világom biztonságát.

Gyakran azért ragaszkodom oly szorosan az aggodalmaimhoz, mert az elengedés olyan érzés, mintha feladnám a küzdelmet, összekeverve a kitartást az életem nyugtalan irányítási kényszerével.

Nemrégiben kiöntöttem a szívemet Isten előtt, vágyva egy olyan életre, ahol elengedhetem az irányításra és életem fenntartásra tett kísérleteimet... hogy helyette megragadhassam a megkönnyebbülést, hogy bízhatok Őbenne.

Ahogy útmutatást kerestem, az Úr újra és újra visszavezetett ehhez a Jeremiás próféta által írt szakaszhoz: "Boldogok, akik az Úrban hisznek, és az Urat teszik reménységükké és bizalmukká" (Jeremiás 17:7).

Elgondolkodtam ezeken az ismerős szavakon: "hit", "remény" és "bizalom", megpróbáltam kivenni őket a vasárnapi iskolai nyelvezetemből - akartam, hogy idegenek legyenek a szókincsemben, hogy valóban megértsem őket, mintha most találkoznék velük először.

És akkor rájöttem, hogy milyen gyakran a reménynek és az Istenbe vetett bizalomnak e hatalmas jelentőségű valóságát egy tartaléktervnek tekintettem csupán. Fiatal korom óta az Úré a szívem, mégsem éltem mindig úgy, mintha Ő lenne a lelkem forrása. Minden, amihez rajta kívül ragaszkodom, inkább magamba vetett helytelen önbizalomról tanúskodik, mint Istenembe vetett bizalomról.

Ó, barátom, az élet mindennapi nyüzsgése közepette könnyű lehet akaratlanul is kevésbé fontos dolgokba helyezni a bizalmunkat és biztonságunk érzését. Néha automatikus reakciónk az, hogy nyugtalanul a hatáskörünkben lévő dolgokra összpontosítunk, elfelejtve, hogy a mi folyamatos törődésünk önmagában erőtlen ahhoz, hogy reményt adjon és megoldást nyújtson.

Jeremiás azonban megnyugtat minket, hogy akik az Úrban bíznak, "olyanok, mint a folyó partjára ültetett fák, amelyeknek gyökerei mélyen a vízbe nyúlnak. Az ilyen fákat nem zavarja a hőség, és nem aggasztja őket a hosszú hónapokig tartó szárazság. Leveleik zöldek maradnak, és soha nem szűnnek meg gyümölcsöt teremni" (Jeremiás 17:8, NLT).

Barátom, amikor Istenbe vetjük bizalmunkat, Ő nem csak a gondjainkkal törődik, hanem a lelkünkkel is. Még akkor is, amikor a körülményeink hősége nyomaszt bennünket, amikor úgy érezzük, hogy hónapokig tartó üres sivárság választja el gondjainkat azok megoldásától, képesek vagyunk virágozni, felfrissülve az Úr által nyújtott mélységes gondoskodástól.

Isten aznap találkozott velem megkönnyebbülés utáni vágyakozásomban, gyengéden emlékeztetett arra a szabadságra, amelyet akkor találunk, amikor tenyerünk görcsösen szorongatott tartalmát az Ő őrzésére bízzuk, mert Istenünknek valóban átadhatjuk át életünk minden gondját, küzdelmét.

Kedves barátom, a te kezeidet nem arra teremtették, hogy a világod minden sikere, biztonsága és stabilitása rajtad múljon és a kezedben tartsd azokat. Jöjj a megkönnyebbülés forrásához, az átadás csendes helyére. Találkozz Istennel e pillanat csendes megnyugvásában, tárd ki gyengéden a tenyered, és engedd át neki gondjaidat, terheidet.

A bizalommal teli élet csendjében nyugalom van, mert minden gondunk biztonságban van Isten hatalmas kezében, aki bőségesen többet tud tenni, mint amit kérünk vagy elképzelünk (Efézus 3:20).

Drága Uram, köszönöm, hogy egyetlen gondom sem túl nagy számodra. Kérlek, segíts, hogy ne feledjem, hogy a beléd vetett bizalom soha nem lehet tévedés hanem az egyetlen út. Jézus nevében, ámen.