Első reakció

„ Ó Isten, te vagy  Istenem, hozzád vágyakozom!Utánad szomjazik lelkem, utánad sóvárog testem, mint kiszikkadt, kopár víztelen föld.” (Zsoltár 63:2)

Időnként elképedek azon, milyen hosszú ideig tudunk küszködni egy helyzetben, mielőtt beszélnénk arról Istennek, és meghallgatnánk a válaszát. Panaszkodunk a problémáinkról, zúgolódunk, sopánkodunk, elmondjuk a barátainknak, és azt kívánjuk, bárcsak Isten tenne valamit. 

Küszködünk helyzetekkel fejben és érzelmileg is, és gyakran elmulasztjuk a legkézenfekvőbb megoldást: az imádkozást. Még ennél is rosszabb azonban, ha ezek mellett a szánkat elhagyja a létező legnevetségesebb mondat is: „Hát, most már csak imádkozni tudok.” Biztos, hogy hallottad már ezelőtt, és talán te is mondtál ilyet. Mindnyájan éreztünk így. 

Mind bűnösök vagyunk abban, hogy az imát úgy kezeljük, mint valami utolsó mentsvárat, és ehhez hasonló kijelentéseket teszünk: „Hát, semmi nem működik, akkor talán imádkoznunk kellene.” Tudod, mit sugall ez nekem?

Azt, hogy igazából nem hiszünk úgy az ima erejében, mint kellene. Olyan terheket cipelünk, amelyeket egyáltalán nem szükséges nekünk cipelnünk, (s erre még az élet is rádob egy lapáttal) - azért, mert nem fogjuk fel, milyen hatalmas erővel bír az ima. Ha felfognánk, minden helyzetben Istent kérdeznénk meg, és meghallgatnánk, mit mond, s nem végső mentsvárunkként, hanem első megoldásként.



Isten szava ma hozzád:

Legyen az ima az első reakciód, ne az utolsó mentsvárad.

Joyce Meyer: Reggeli Percek Istennel

Fotó:pinterest.com