Isten a mi menedékünk

Megóv engem sátrában a veszedelem napján. Elrejt sátra mélyén. Zsoltárok 27:5

Isten a mi menedékünk, a mi rejtekhelyünk, a mi óvóhelyünk. Ő a biztonság.

De csak azért, mert van menedékünk, még nem jelenti azt, hogy megszűnik a vihar.

Ez nem jelenti azt, hogy a menedékhelyen kívüli dolgokat nem fogják megrongálni vagy elvenni tőlünk.

Őszintén szólva, az élet viharai sok pusztítást tudnak végezni. 

Ha ez a helyzet - mi olyan nagyszerű ebben a menedékhelyben?

Ettől függetlenül csak összetört szívvel fogunk ott lenni.

Miért futnánk oda, ha ez nem változtat azon, ami az életünkben történik?

Talán azért, mert a menedékhely nem arról szól, hogy elmeneküljünk, hogy megváltoztassuk a problémáinkat...

Ehelyett azért futunk oda, hogy megváltoztassa a szívünket.

A szemléletünket.

A reményünket.

Mert ezt teszi Isten azon a titkos, fájdalmas, mégis szent helyen.

Olyasmit tesz a szívünkkel, ami csak akkor történik, amikor nézzük, ahogyan a vihar lezúdul, és nincs más, csak az Ő szavai, amik megtartanak minket.

Ő átalakít.

És amikor a vihar végre elvonul, akármikor is lesz az,

másként hagyjuk el a menedékhelyünket. 

Talán még mindig fájdalmasan, de tudatában annak az állandó társnak és a Szeretetnek, amelyről tudjuk, hogy soha nem hagy el minket.

Jézus a menedékben.

Valójában Ő teremtette azt.

Ezért megyünk oda, bármi történjék is, bármennyire is reménytelennek tűnik minden, ezért futunk oda.

Mert ott vár az, aki átöleli bánattal teli szívünket, letörli a könnyeinket, és visszaadja nekünk a reményt.

forrás: ~Kelli Bachara

kép: pinterest