Félek attól, mi történik, ha nem avatkozom közbe

 

„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.” 2Tim.1:7

Az élet néha egyszerűen összetöri a szívünket. És mire egyáltalán lenne időnk összeszedni magunkat egy nehéz helyzet után, máris jön a következő.

Nem arról van szó, hogy ezek közül bármelyik önmagában hatalmas tragédia vagy az egész életünket megváltoztató esemény lenne. Hanem arról a megállás nélküli nehézségáradatról, ami újra és újra ránk zúdul.

Folyamatosan ott vannak a feladatok és felelősségek, amelyeknek eleget kellene tennünk, mégsem alakul semmi úgy, ahogy szerettük volna. Minden bonyolultabb, nehezebb, időigényesebb, drágább, kimerítőbb és frusztrálóbb, mint amire számítottunk.

És ott vannak azok a dolgok is, amelyek igazán fájnak. Egy barát, akiről érzed, hogy egyre inkább eltávolodik tőled. Egy férj, aki nem hajlandó elmenni párterápiára. Egy főnök, aki megint nem veszi észre az erőfeszítéseidet. Vagy a gyermeked, akit teljes szívedből szeretsz, akiben annyi lehetőség rejlik, mégis lázad, és úgy tűnik, állandóan haragszik rád.

Uram, kérlek, legyen már vége. Istenem, kérlek, állítsd ezt meg.

De mit teszünk akkor, amikor Ő nem állítja meg?

Nem csoda, hogy késztetést érzünk arra, hogy közbelépjünk, megoldjuk a helyzetet, más irányba tereljük a dolgokat, vagy beavatkozzunk – csak hogy végre véget vessünk a káosznak. Az Úr azonban mostanában arra tanít, hogy felismerjem, mi is áll valójában a mindent kontrollálni akaró vágyam mögött:

félelem.

Szeretnék egy kicsit mélyebbre ásni ebben, mert a félelemnek van olyan formája, amelyet Isten adott nekünk, és van olyan, amely nem Tőle származik.

Kezdjük az Istentől kapott félelemmel. A félelem természetes emberi érzelem, amely akkor jelenik meg bennünk, amikor valami fenyegetővel vagy ijesztővel találkozunk. Figyelmeztet bennünket, hogy megtegyük a szükséges lépéseket a biztonságunk és védelmünk érdekében. Ez a fajta félelem megakadályozza, hogy gondolkodás nélkül az úttestre lépjünk, figyelmeztet, hogy ne menjünk túl közel egy szakadék széléhez, és arra késztet, hogy távolodjunk el egy mérges kígyótól. Ezeknek a félelmeknek egészséges és fontos szerepük van.

Aztán vannak azok a félelmek, amelyek a kontroll iránti vágyunkat táplálják: a félelem olyan lelkiállapota, amelyet nem Isten adott nekünk. A mai alapigénk, a 2Timóteus 1,7 így szól:

„Mert nem a félelem lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét.”

Amikor a félelem irányítja az életünket, akkor olyan lelki erők befolyása alá kerülünk, amelyek eltávolítanak bennünket az Istenbe vetett bizalomtól. Amikor félünk valaki más döntéseitől, és elkezdünk azon gondolkodni, hogyan menthetnénk meg, hogyan hozhatnánk helyre a dolgait, vagy hogyan vehetnénk rá arra, hogy változtasson valamin, amin ő maga nem akar változtatni, akkor a kontroll felé lépünk – és közben távolodunk az Istennel való bizalmi kapcsolattól.

Ez a fajta félelem nem szolgál egészséges célt. Sőt, komolyan veszélyeztetheti a lelki békénket, és romboló hatással lehet a kapcsolatainkra is.

Azt tapasztalom, hogy ha nem ismerem fel ezeket a félelmeket, és nem tanulom meg kezelni őket, akkor újra és újra belecsúszom abba a kimerítő körforgásba, amelyben megpróbálom helyrehozni azt, amiről valójában már tudom, hogy meghaladja a képességeimet.

A szorongás állandó társammá válik. A frusztráció teljesen kimerít. A kétségbeesés pedig újra és újra elhiteti velem azt a hazugságot, hogy majd az én erőfeszítéseim mindent megoldanak.

Mindannyian könnyen megtéveszthetjük magunkat a saját erőfeszítéseinkkel kapcsolatban – mert néha tényleg működnek.

Néha sikerül valamennyire helyrehoznunk egy helyzet egy részét, és ekkor elhisszük azt a hazugságot, hogy a megváltozott körülmények bizonyítják: mi irányítjuk és mi oldjuk meg a dolgokat.

De hadd súgjak most valamit, amire mindenképpen emlékeznünk kell:

Bármit is érünk el azzal, hogy megpróbálunk irányítani helyzeteket vagy más embereket, csak még nagyobb lesz a csalódásunk, amikor az egész újra széthullik.

Ez a fajta csalódás idővel kiábrándultsághoz vezethet. A kiábrándultság pedig könnyen azt eredményezi, hogy egyre kevésbé akarunk bízni Istenben. Ha arra kérjük Istent, hogy áldja meg az erőfeszítéseinket, azok pedig mégis kudarcot vallanak, a félelem rögtön ott terem, és megpróbálja elhitetni velünk, hogy valójában Isten hagyott cserben bennünket.

A kontroll azért annyira csábító, mert erőérzetet ad olyan helyzetekben, amelyekben talán már hosszú ideje tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érezzük magunkat.

Kedvesem, tudom, hogy annak elfogadása, amin nem tudunk változtatni, sokszor úgy érződhet, mintha feladnánk. Valójában azonban éppen azt jelenti, hogy végre abban az egyetlen valóságban kezdünk élni, ahol tovább tudunk lépni.

Ez pedig kulcsfontosságú lépés azon az úton, amelyen megtanuljuk, hogy ne engedjük a körülményeknek ellopni a békességünket, és ne engedjük, hogy megfosszanak attól, hogy a legjobb önmagunkként legyünk jelen az életünkben és a kapcsolatainkban.

Jézusom, Te vagy az, akire szükségem van. Te vagy a békességem, a védelmem és az ellátásom végső forrása akkor is, amikor körülöttem minden bizonytalannak, instabilnak és irányíthatatlannak tűnik. Kérlek, segíts elengednem azt, amit nem tudok irányítani, és Rád bíznom azt, amit nem tudok helyrehozni. Csendesítsd le a gondolataimat, őrizd a lelkemet, és hordozd azt a terhet, amely számomra túl nehéz. Jézus nevében, ámen.

https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2026/08/18/im-afraid-of-what-will-happen-if-i-dont-step-in

https://www.pexels.com/hu-hu/foto/izgalmas-zipline-ozas-az-erintetlen-to-felett-37973310/