Amikor hitünk meginog

Amikor lefeküdtem, barátom szavai visszhangzottak bennem, amit a korábbi telefonbeszélgetésünkkor mondott: „Olyan erős vagy.”

Akkor miért sírtam álomba magam, a párnámba zokogva? Szerettem a barátomat, de abban a pillanatban gyűlöltem azt a kétségbeesést, amit szavai okoztak.

Uram, tudsz-e valami jót kihozni ebből a szívfájdalomból? - imádkoztam. Hol van az én hitem? Te tudod legjobban: nem vagyok erős.

Akkor éppen egy újabb csalódás időszakát éltem át. Foltozgattam a fájó szívemet, próbáltam értelmet adni egy felbontott eljegyzésnek. Három komoly műtéten estem át, és a gyógyulásom megtorpant. Az állandó fájdalommal való együttélés elszívott minden örömöt, és küzdöttem azért, hogy úgy érezzem, ismét önmagam vagyok. Váratlan élethelyzetek miatt családtagok is elköltöztek, ami még magányosabbá tett.

Uram, segíts nekem a hitetlenségemben! Ez a rövid mondat felszínre tört könnyeim között, és találkozott barátom jó szándékú szavaival. Nem volt valami bibliai szereplő, aki ezt mondta Jézusnak? Valaki rajtam kívül, aki be merte vallani ...Isten előtt ... hogy egyszerűen nem volt meg benne az az őszinte hit, ami erőt adott neki?

Márk evangéliumához fordultam, a démonoktól megszállt fiúval küzdő apa elbeszéléséhez. Miközben gyermeke démoni szorításban fetrengett Jézus lábainál, ez az ember bevallott két olyan dolgot, ami furcsának tűnik, amikor együtt van:

„De ha tehetsz valamit, könyörülj rajtunk, és segíts rajtunk” (Márk 9:22b, NIV).

„Én hiszek; segíts legyőzni hitetlenségemet!” (Márk 9:24).

Magamat láttam ebben a gyászoló apában, akinek éppen elég hite volt ahhoz, hogy lássa és elismerje Istent, de ahhoz nem elég, hogy teljes egészében higgyen neki. Vajon az ilyen őszinteség leértékelt engem Jézus szemében? Azt jelentette, hogy a hitem végleg elveszett, vagy ami még rosszabb, hogy a kevés hitemnek sem volt semmi értelme?

Arra gondolok, hogy mit érzek, amikor az egyik unokám odajön hozzám, és bevallja a gyengeségét: „Féltem, nagyi. Erősebbnek kellett volna lennem.” Vagy: „Nem voltam olyan jó, mint amilyen jól meg tudtam volna csinálni, vagy: ”Tudtam volna, de bizonytalan voltam”.

A legutolsó dolog, amit ilyenkor tenni akarok, az a fenyítés. A természetes reakcióm az, hogy szorosan, megnyugtatóan átölelem az unokámat.

Mi a helyzet a mi mennyei Atyánk reakciójával velünk, az Ő gyermekeivel?

Talán ez a paradox történet Márk 9-ben nem a hit kontra kétely, hanem a hit és a kétely viszonyáról szól. Arra utal, hogy mindkettő jelen lehet, és ez nem akadályozza meg Istent a munkában. A tétova hitem megvallása Isten felé vonz, és megmutatja a hiteles kapcsolatra vágyó őszinte szívemet. Semmi sem rejtek el. Nincs álarc viselése.

Szeretek úgy gondolni mennyei Atyánkra, mint aki nagyra becsüli azokat a pillanatokat, amikor szabadon bevalljuk legmélyebb kétségeinket neki.

Uram, néha túl nehéznek érzem az életemet. És ami még rosszabb, kételkedem abban, hogy elég erős vagyok-e ahhoz, hogy megbirkózzak vele. Kérlek, fogadd el jelenlegi hitetlenségemet, és vonj egyre közelebb, ámen.

Forrás: Carole Holiday, Proverbs31 Devotions, When My Faith Falters, December 27th, 2024.

https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2024/12/27/when-our-faith-falters