OLVASÓI GONDOLATOK - Az Orvos

Nehezen ébredt. Tekintetével a falon lévő órát kereste. Majdnem dél volt. Kilenckor csukta be

a szemét, erre még emlékezett. Az három óra, számolta ki lassan, az altatástól még kótyagosan. Azt ígérték húsz perc lesz mindösszesen. „Ez elhúzódott.” –motyogta maga elé.

„Igen. Nehéz műtét volt. Megdolgoztatott minket rendesen.”- válaszolt az orvos. „Magánál van, visszavihetik az osztályra.”- rendelkezett az altatóorvos fáradtan.

Mindene fájt. Még levegőt venni is nehéz volt. Telefonálnia kellene a családnak. De csak a gondolatig jutott, a készülékkel a kezében nyugtalan álomba merült.

Pár nap múlva haza mehetett, de még hosszan lábadozott.

Nem bánta. Jól esett pihenni, otthon lenni, gondolkozni. Még akkor is, ha eleinte gyakran, aztán ugyan egyre ritkábban, fájt a seb. De szépen gyógyult.

Először egy nagy, vaskos kötést kapott a sebére, és csak fokozatosan, évek alatt cserélte az Orvos egyre vékonyabbra, ahogy jónak látta, ahogy a gyógyulás engedte. (Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít. Jób 5:18)

Nagy volt a heg, mert mire Hozzá jutott, már egy jókora naivitás növekedett benne. Mégpedig az a fajta, amit muszáj volt eltávolítani, mert egy idő után már gátolta a látást és a hallást is, és egy hamis, kegyes, mázas világ növekedett benne ezzel együtt. (Jaj azoknak, akik azt mondják a rosszra, hogy jó, és a jóra azt, hogy rossz, akik a sötétséget világosságnak, a világosságot pedig sötétségnek mondják, akik azt állítják a keserűről, hogy édes, az édesről pedig azt, hogy keserű! Ézsaiás 5:20)

A zárójelentésében az Orvos arra intette, hogy kímélje magát. Ne dobáljon be mindent a lelkébe, mert nem tudja megemészteni, még akkor sem, ha külön-külön jó falatnak tűnik mindegyik. Ne terhelje túl, de ne is éheztesse. Most egy darabig kiegyensúlyozott, tápláló, egyszerű eledelre van szüksége.

Felhívta a figyelmét arra is, hogy ragaszkodjon bátran a valósághoz, hisz abban leli meg Őt is.

Ne meneküljön most már, még akkor sem, ha a kegyes, mázas, naiv világ olykor sokkal tetszetősebb mint a realitás, ami viszont nem törik össze időről-időre. (Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak. Ézsaiás 41:10)

Az első intelmet nem volt nehéz betartania. Eleinte semmit nem kívánt, és azután is csak egy-egy kicsit mindenből. Azt valahogy érezte, hogy mi esne jól neki. És az is szinte kézzel tapintható volt, ahogyan egy csendes imadélután, egy dicsőítő est, egy kedves beszélgetés gyógyírként hat a lelkére.

A realitást még sokáig tanulta. Mindez abban az időben történt, amikor nem volt könnyű dolga annak, aki ezt az utat választotta. Egyre-másra furcsa történetek láttak napvilágot.

Ismert és számára idegen emberekről. A bántalmazó, a bántalmazott, a mérgező kapcsolat, a nárcizmus cimkék úgy röpködtek a levegőben, mint a nyári eső előtt a madarak. Álarcok hulltak le, és fedték fel az újabb álarcokat. ​Aztán sok álarc visszakerült. Visszaragasztották.

Jobb a megszokott. Voltak, akik ragaszkodtak naivitásukhoz. Ők talán nem tudták volna elviselni még a realitást. Bár sokat emlegették az Orvost, jártak is hozzá rendszeresen, de megmaradtak a mázas, kegyességben.

Nehéz volt ragaszkodni bármihez is. Nehéz volt látni, hogy mi valódi. Értékrendek dőltek össze, kapcsolatok törtek szét, illúziók tűntek el, és mindezek helyébe nem lépett semmi. Nem maradt más kapaszkodó, mint az ő a mindentől független Orvosa. A kötés a lelkén egyre vékonyabb lett. Egyre jobban áteresztette az éltető fényt, levegőt. Eljött szépen lassan az a pillanat is, amikor az utolsó réteget is levették. Helyette egy vastag, puha takarót kapott.

Sarkába ékes betűkkel hímezve: Elég neked az én kegyelmem … (2Korinthus 12:9)

Rácz Kornélia