Itt állítom fel az én Ében-Házeremet

 „Akkor Sámuel fogott egy követ, fölállította Micpa és Sén között, és elnevezte Ében-Házernek, mert ezt mondta: Mindeddig megsegített bennünket az ÚR!”

1Sámuel 7,12

Itt állítom fel az én Ében-Házeremet.

Mert valahogy…

Még mindig itt vagyok.

És amikor visszatekintek az útra, amely mögöttem húzódik, tudom, hogy nem magamnak köszönhetem, hogy idáig eljutottam.

Vannak mögöttem olyan mélységek, amelyeket emberi erővel talán nem is élhettem volna túl.

Imádságok, amelyeket alig elegendő hittel tudtam végigmondani.

Éjszakák, amikor a gyász olyan súllyal nehezedett a mellkasomra, hogy szinte elképzelhetetlennek tűnt a reggel.

Életszakaszok, amikor nem láttam, mit tesz Isten. Nem ismertem fel a kezének munkáját, és nem értettem, miért éppen arra kanyarodik az út, amerre vezet.

És mégis…

Mindeddig megsegített az ÚR.

Sámuel fogott egy követ, és felállította a földön.

Ében-Házer.

A segítség köve.

Egy emlékjel, amely azt hirdette: Nem egyedül jutottunk el idáig.

Talán nekem is el kellene kezdenem felállítani a magam emlékköveit.

Itt őrzött meg, amikor azt hittem, darabokra hullok.

Itt gondoskodott rólam, amikor még azt sem láttam, honnan érkezhet a segítség.

Itt hordozott, amikor már a saját lábaim sem bírtak megtartani.

Itt válaszolt az imádságomra.

Itt mondott nemet, amiért évekkel később hálát adtam neki.

Itt kellett eltemetnem valamit, amit mindenáron meg akartam tartani, és valahogyan még a sír mellett állva is megtapasztaltam, hogy Isten akkor is Isten maradt.

Itt hittem azt, hogy véget ér a történetem.

És itt… éppen itt mutatta meg, hogy még nem fejezte be.

Nézz vissza!

Mindenütt Ében-Házerek vesznek körül.

Isten ujjlenyomatai ott vannak azokon az utakon, amelyekről egykor azt hitted, elpusztítanak.

Ott vannak a meghallgatott imádságokban, amelyeknek a beteljesedését már annyira megszoktad, hogy szinte elfelejtetted, volt idő, amikor könnyek között könyörögtél értük.

Ott vannak a sebeidben, amelyek ma is arról tanúskodnak: Átsegített rajta.

Ott vannak az üres helyeken, amelyek azt hirdetik: Ő akkor is elég volt.

Ott magasodnak mögötted azok a hegyek, amelyek egykor betöltötték az egész látóhatárodat.

És te mégis itt állsz.

Az Ő segítségével jutottál el idáig.

Nem a saját erődből.

Nem a bölcsességednek köszönhetően.

Nem azért, mert mindig mindent olyan jól kézben tartottál.

Hanem azért, mert Ő megsegített.

Sámuel azt mondta: mindeddig.

Vagyis: egészen eddig a pontig.

Egészen a mostani pillanatig.

Minden pusztaságon át.

Minden veszteségen keresztül.

Minden váróteremben töltött órán át.

Minden megválaszolatlan kérdésen keresztül.

Minden olyan küzdelmen át, amelyről azt hitted, ez lesz az, amely végleg legyőz.

Mindeddig megsegített az Isten.

Talán még nem tudod, mi vár rád innen tovább.

Sámuel sem tudta.

Ében-Házer nem a célvonalat jelentette.

Csupán egy kő volt az út közepén, amely azt hirdette: Az az Isten, aki mindeddig hűséges volt hozzánk, ezután is méltó a bizalmunkra, bármi vár is ránk.

Ezért állítsd fel a magad Ében-Házerét!

Emlékezz!

Jelöld meg ezt a helyet az életedben!

Meséld el a gyermekeidnek, mit tett itt érted Isten!

Írd le!

Mondd ki hangosan az Ő hűségét!

Ne engedd, hogy a következő küzdelem elfeledtesse veled az előző szabadulást!

Mert eljöhet egy újabb nap, amikor ismét elhomályosul előtted az út, és alig látsz valamit abból, ami előtted van.

És akkor nézz vissza!

Nézz az emlékköveidre!

Emlékezz minden helyre, ahol Ő hordozott!

És mondd el a remegő szívednek:

Még soha nem jártam ezen az úton.

De féltem már korábban is.

Voltam már bizonytalanságban.

Álltam már olyan helyen, ahonnan nem láttam a kiutat.

És mindeddig megsegített az ÚR.

Ugyanaz az Isten, aki idáig elhozott,

nem hagy magamra most sem.

Ezért állítom fel az én Ében-Házeremet.

Nem azért, hogy a saját erőmet ünnepeljem,

hanem azért, hogy bizonyságot tegyek arról, milyen hűséges volt hozzám mindvégig az én Istenem.

Sarah Elaine Trent