Felborított asztalok: a kegyelem megtalálása az élet viharaiban

"Azután Jézus bement a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította."

Máté 21:12

Meggyőződve arról, hogy Isten hívását követem, belevetettem magam a szolgálatba - mindent megtettem, hogy felépítsem azt, amiről hittem, hogy Ő kérte tőlem.

De aztán kiégtem.

A szívem szakadt meg, amikor Isten arra kért, hogy álljak meg, lépjek hátra és lassítsak. Úgy éreztem, mintha félbeszakítana mindent, amiről azt hittem, hogy az Ő elhívása számomra. Azt kérdezgettem, hogy miért tette ezt és küzdöttem azért, hogy megértsem, hogyan engedhette ezt meg.

Talán te is érezted már - azt a csendes kimerültséget, amely lassan növekszik benned, ahogy próbálsz mindent egyben tartani. A legjobb szándékkal indulunk el, bízva abban, hogy Isten vezet bennünket. De valahol az út során többet veszünk magunkra, mint amennyit Ő valaha is kért tőlünk. Minden súly nyomaszt, ezért erősebben nyomulunk, többet tervezünk, és tovább törekszünk ... amíg hirtelen valami meg nem zavarja a terveinket.

Úgy érzem, mintha minden összeomlana. De mi van akkor, ha ez nem visszaesés? Mi van, ha ez egy meghívás?

A Máté 21:12 szerint a Nagyhét kibontakozásakor "Jézus bement a templomba, és kiűzte mindazokat, akik a templomban árusítottak és vásároltak, a pénzváltók asztalait és a galambárusok székeit pedig felborította."

Az emberek szem elől tévesztették a templom valódi célját. Az istentisztelettel kezdték, de végül a profitra és a teljesítményre összpontosítottak. Jézus közbelépése emlékeztette őket arra, hogy a szentség sokkal többet számít, mint az emberi tervek.

Ma már hívőként az Ő temploma vagyunk - az Ő Lelke lakik bennünk. És néha Neki fel kell borítania a szívünkben lévő asztalokat. Amikor szorongó erőfeszítéseinkhez folyamodunk, betegre aggódjuk magunkat, és túlhajszoljuk magunkat, Ő pihenésre hív minket, Ő tudja, hogy ez fáj nekünk. Ez soha nem az Ő szándéka volt.

Visszatekintve most már látom, hogy Isten nem büntetett azzal, hogy arra kért, lassítsak, vagy engedjek el néhány dolgot, amit szerettem. Ő megtisztított engem. Az identitásom részévé vált annak, amit Neki építettem, ahelyett, hogy egyszerűen Vele lettem volna. Az Ő szeretete felborította a terveimet, hogy visszahozzon Hozzá.

Amikor Isten félbeszakít, meghív arra hogy újra a Tőle való függésben éljek. Mint a kiégés, amely szünetre kényszerített, Isten minden beavatkozása megadásra késztet bennünket, emlékeztetve arra, hogy Ő, nem pedig a mi erőfeszítéseink az igazi erőforrás. A felesleges dolgok eltávolítása helyet teremt annak, ami fontos.

Ezen a Szent Héten fogadjuk el Isten szelíd helyreigazítását, tudva, hogy amikor önmagunk végéhez érünk, ott találkozunk a kegyelem legszebb oldalával.

Ó, Uram, bevallom, gyakran hagyatkozom a saját erőmre. Köszönöm, hogy az élet viharait arra használod, hogy visszatérjek hozzád. Ahogy elgondolkodom ezen a napon, segíts, hogy feladjam a terveimet, és bízzak Benned akkor is, amikor az élet zavarosnak tűnik. Adj nekem hitet, hogy ma és mindig a Te szeretetedben és vezetésedben pihenjek. Jézus nevében, Ámen.

https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2025/04/14/turned-tables-finding-grace-in-lifes-disruptions

https://www.pexels.com/hu-hu/foto/1154510/