Amikor a várakozás és a reménykedés a legnehezebb: hogyan maradj reménységgel teli? (Advent – az első hét csendjében)

 A várakozás súlya.

A reménykedés feszülő csendje.
Sokszor épp ez a legnehezebb.

Várni a lehetetlenre, hogy a nehéz történet végre megváltozzon… várni a suttogva remélt álom beteljesülését, a csodát, amely kibékít, megújít, kinyújtja felénk az olajágat.

Várni egy üzenetet.
Egy hívást.
Egy csengést.
Egy babát.
Egy jelet — bármilyen kicsi jelét annak, hogy talán, talán… a mély víz mozdulni kezd.

Várni, hogy a remény egyszer csak belépjen az ajtónkon, két kezébe fogja az arcunkat, és azt mondja:
„Most már vége a várakozásnak. Elkezdődött az öröm ideje.”

Amikor tegnap a pásztor felolvasta az igeverset — advent első hetének közepén, csendes hétköznap délután — nem is tudom, miért lepett meg, hogy megteltek a szemeim:

„Volt Jeruzsálemben egy ember… Simeon volt a neve… és ő várta Izráel vigasztalását.” (Lk 2)

És ott ültem, és valahogy mindannyian ugyanúgy  ülünk vele:
várva a vigasz megérkezését
— amikor a történet, amelyet sosem kívántunk magunknak, mégis tovább gördül.

Advent nem csupán meghitt gyertyafény és ünnepi puhaság.
Advent belecseng mindannyiunk valóságába — azokéba, akik már hosszú ideje várnak valami végére, valami kezdetére, valami fényre a végtelennek tűnő sötétben.

Meddig is várhatott Simeon?
Évekig? Évtizedekig?
És mi meddig tudjuk elhordozni a „még nem”-et?

Mit kezdünk a várakozás fájdalmával?

---

Ahogy ezen tűnődtem, az Istentisztelet első adventi vasárnapra rendelt szavai halkan átsuhantak rajtam:

„Amiképpen Noé napjaiban volt, úgy lesz az Emberfia eljövetele…” (Mt 24:37)

És valahogy minden összeért bennem.

Noé — akinek a neve maga jelenti: vigasz, megnyugvás.
Ő, aki száz éven át ácsolta a remény bárkáját, miközben:
– semmi sem változott,
– mindenki gúnyolta,
– az ég soha nem látott még esőt.

És mégis: után építette a remény helyét.
A jövő menedékét.
A hit bárkáját.

És ekkor megértettem:

Talán épp ez a hívásunk, miközben várunk arra, hogy Isten vigasza közel jöjjön:
építeni a remény bárkáját.

A várakozás fájdalma alatt is.

A nevetségessé vált reménykedés közben is.

A sötét mélységekben is.

Miközben a csodának se híre, se hamva —
az igazi remény, a valódi hit hív, hogy készítsük a szívünk bárkáját.

Mert:

– Miközben várjuk, hogy a körülmények változzanak — mi magunk változunk.
– Miközben remélünk — a szívünk Isten szilárd Jelenlét tapasztalja meg.
– A várakozás nem üres idő. A várakozás formál bennünket.

A héber qavah szó — „reménnyel várni” — azt jelenti:
megfeszülni, összekötődni, mint a kötél.

A remény nem érzés.
A remény: kötél.
A sötéten áthúzódó erős kötél, amely Istenhez köt.

A várakozás feszültségében a szívünk a Reményhez fonódik.
A remény maga egy Valakihez kötöttség.

A várakozás misztériumában meghívást kapunk, hogy hozzá kössük magunkat Isten rejtett, mégis jelenlévő munkájához.

---

Talán ezért indul advent Noé napjaival.
Mert mindannyian érezzük:

– közelednek az árvizek,
– vannak napok, amelyek még sötétebbek lesznek,
– vannak szeretteink, akik égetően vágynak valamiféle vigasztaló reményre.

És nekünk most, ebben a korban, ebben az adventben kell feltennünk a kérdést:

Ki meri ma is építeni a remény bárkáját?

Ki meri elhinni, hogy minden deszka —
minden imádság,
minden igevers,
minden csendes kitartás,
minden döntés Isten útja mellett —
egy újabb deszka a bárkában, amely egy napon másokat is megment?

A pásztor halkan mondta, hogy biztosan megértsük:

„A te várakozásod és reménységed sosem csak érted van.
A jövő generációk vigasztalásáért is.”

És ott, akkor megértettem:

Minden nap, amikor visszajövünk Istenhez, mint Simeon — az a nap egy újabb deszka a hit hosszú katedrálisában.
Azokban a szent terekben, amelyek generációk hitéből épültek fel.

Ahogy kiléptem a régi templomból, az advent első hetében, és vissza a fényes és nyüzsgő utcákra, még mindig ott volt bennem a várakozás súlya.

Ez tényleg a legnehezebb rész.

És mégis:
egy halk, biztos emelkedést is éreztem.

A reménynek van valami csendes lebegése.
Valami szent rugalmassága.
Valami láthatatlan ereje.

És a hó lassan hullott körülöttem —
mint egy puha, vigasztaló takaró.

Fotó és szöveg: Ann Voskamp