A sötétségben született világosság

 „Mert egy gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk, és az uralom az ő vállán lesz.”

(Ézsaiás 9,5)

Furcsa, nem igaz?
Hogy valami ennyire kicsi ekkora győzelmet hordozhat.
Hogy azok a puha, újszülött karok, melyek még alig voltak elég erősek ahhoz, hogy édesanyjuk felé nyúljanak,
egyszer majd kitárulnak, hogy magukra vegyék minden fájdalmunk súlyát.

„Megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel.”
(Filippi 2,7)

Az apró ujjak, melyek egykor Mária hüvelykujját szorították,
egy napon szegeket hordoznak majd,
hogy a foglyokat szabaddá tegyék.

„Az Úr Lelke van rajtam…
hogy szabadulást hirdessek a foglyoknak.”
(Lukács 4,18)

A betlehemi gyermek sírása
ugyanazokból a tüdőkből tör majd fel újra:
„Elvégeztetett.”

„Amikor Jézus ezt mondta: Elvégeztetett,
lehajtotta a fejét, és kilehelte lelkét.”
(János 19,30)

Azok a kicsi karok, melyek tehetetlennek tűntek a jászol szalmájában,
látszólag gyengék, mégis szent küldetéssel,
egy napon megküzdenek a szörnnyel: a Halállal.

„Halál, hol a te diadalmad?
Halál, hol a te fullánkod?”
(1Korinthus 15,55)

Az árnnyal, amely kórházak fölött lebeg.
A fájdalommal, amely üres szobákban dagad.
A csenddel, amely az utolsó búcsú után visszhangzik.

És Ő nem csak harcolt vele.
Hanem legyőzte.

„Megsemmisítette a halált,
és világosságra hozta az életet.”
(2Timóteus 1,10)

Vannak napok, amikor mégsem így érezzük.
Amikor a gyász hangosabb, mint a karácsonyi énekek.
Amikor hiányoznak.
Amikor nem értjük, hogyan születhet fény ekkora sötétségből.

„A világosság a sötétségben fénylik,
de a sötétség nem fogadta be.”
(János 1,5)

És mégis emlékezem:
a Megváltó is sötét anyaméhben kezdte.
A dicsőség nem arany palástban érkezett,
hanem pólyába burkolva.
Nem trónteremben, hanem istállóban.
Nem hatalmasok között, hanem szegények közt.

„Mert az Emberfia azért jött,
hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet.”
(Lukács 19,10)

Talán ez a fájdalom is
a feltámadás helye.
Talán még ez a gyász is szent föld.

„Az Úr közel van a megtört szívűekhez.”
(Zsoltárok 34,19)

Mert Ő ide jött.
Oda, ahol fáj.
Oda, ahol összetörik.
Oda, ahol a halál azt suttogja: „Győztem.”

De a jászol mást mond.
A kereszt hangosabban kiált.
Az üres sír pedig örökre eldönti.

„Miért keresitek az élőt a holtak között?
Nincs itt, feltámadt!”
(Lukács 24,5–6)

Ezért még a könnyek között is hiszek.
Hogy azok a kicsi karok ma is tartanak.
Hogy ma is harcolnak értem.
Hogy a halál, bármennyire fáj is,
már nem uralkodik.

„És Isten letöröl szemükről minden könnyet.”
(Jelenések 21,4)

Mert a gyermek, aki egykor Mária felé nyúlt,
most az örökkévalóságon át nyúl felém,
hogy emlékeztessen:
a gyász nem mondja ki az utolsó szót.

Azok a karok,
amelyek egykor mozdulatlanul feküdtek az etetővályúban,
már összezúzták a sírt.

És újra eljönnek.
Hogy hazavigyenek.

„Bizony, hamar eljövök.”
(Jelenések 22,20)

---

Imádság

Uram Jézus,
köszönöm, hogy nem a távolból szerettél, hanem beléptél a sötétségembe.
Köszönöm, hogy nem menekültél a fájdalomtól, hanem magadra vetted.

Amikor a gyász nehéz, amikor a hiány túl hangos,
segíts emlékeznem arra, hogy Te már jártál itt.

Hogy a jászol nem a vég volt, a kereszt nem a vereség,
és a sír nem a pont a mondat végén.

Tarts meg a könnyeim között is. Taníts hinni akkor is, amikor fáj.
És add, hogy ezekben a napokban megpihenjek a karjaidban —
azokban a karokban, amelyek legyőzték a halált, és örökre hordoznak engem.

Ámen.

Sarah Trent gondolatai alapján