Régi önmagam elengedése – és annak felfedezése, akivé Isten formál

Nem hiszem, hogy szándékosan tesszük, de sokszor elkap bennünket a gondolat:

„Hiányzik az a nő, aki valaha voltam.”
Az, aki könnyebben mosolygott, nagyobbat mert álmodni, és hitt abban, hogy bármit képes elbírni, amit az élet elé tesz.

Igen… néha nekem is hiányzik.

Hiányzik az a lány, aki tele volt reménnyel minden új nap reggelén. Aki mindig hitt abban, hogy a holnap jobb lesz. Aki hitt önmagában, az emberekben, a szeretet erejében. Aki tudta: ha kitart, Isten majd átsegíti.

Hiányzik az a fiatal édesanya is, aki gond nélkül mászott a padlón a kisbabái után, még mielőtt a teste meggyengült volna. Aki örült minden apróságnak, és nem tépelődött azon, vajon elég-e, amit ad. Aki még nem cipelte magán a veszteségek súlyát, a diagnózisok terhét és a kimerültség napjait.

Volt idő, amikor álarcot viseltem, és próbáltam beilleszkedni. Igyekeztem hasonulni másokhoz, megfelelni, valahová tartozni. Azt hittem, ezt várja tőlem a világ. De közben egyre inkább elvesztettem önmagam — azt az ént, akit Isten egyedinek, különlegesnek teremtett.

Hosszú évekbe telt, mire megtanultam elfogadni minden darabomat. Gyakran éreztem, hogy ha beszélek, talán túl sok vagyok… ha pedig hallgatok, a bennem lévő szavak feszítik belülről a csendet. Néha elhittem, hogy túl érzékeny vagyok, túl mély, túl intenzív. Azt gondoltam, ha halkabb leszek, talán szerethetőbbé válok.

De minél jobban elnémítottam magam, annál messzebb kerültem attól, akivé Isten szánt.

Eljött egy nap, amikor a tükörbe nézve nem ismertem a nőt, aki visszanézett rám. Fáradt szemek, megkopott remény, rengeteg megélt fájdalom… Ott álltam, és azon gondolkodtam, hová tűnt az a nő, aki valaha hegyeket cipelt csendben.

És mégis — amikor ma nézek a tükörbe, már nem ugyanazt a nőt látom, hanem egy megújult nőt. Más, mint régen. Lágyabb néhol, keményebb máshol… de sokkal erősebb, mint valaha.
Formált nő. Érettebb nő. Isten által újjáteremtett nő.

Régi önmagunk elengedése nem könnyű. Van benne gyász. Van benne fájdalom annak felismerésében, hogy az a lány, aki hangosabban nevetett vagy másként szeretett, már nincs.
De van benne szépség is.
Ami marad, az valaki, aki Isten tüzében lett finomabbá, mélyebbé, igazibbá.

Ha most ezt olvasod, és úgy érzed, útközben te is elvesztettél részeket magadból, szeretném, ha tudnád: nincs egyedül az érzésed. Lehet, hogy hiányzik belőled az a régi bátor, félelem nélküli verziód. Vagy talán azt a részed gyászolod, aki még nem sérült meg.

De ígérem:
még mindig úton vagy.
Még mindig formálódsz.
Isten még nincs kész veled.

Semmi nem volt hiábavaló: sem a lecsupaszítás, sem a változás, sem az évszakok, sem a küzdelmek. Ő mindet felhasználja — javadra, növekedésedre, gyógyulásodra.

Nem arra lettünk teremtve, hogy ugyanazok maradjunk. Hanem arra, hogy növekedjünk, alakuljunk, gyógyuljunk, és újra meg újra Isten kezébe tegyük magunkat.

És amikor azon kapod magad, hogy hiányzik az, aki valaha voltál…
Állj meg. Nézz közelebb.
Lehet, hogy észreveszed: az a nő, aki régen voltál, csendben azzá lett, akinek ma lenned kell.

Még mindig ott van benned — csak megváltozott.

Még mindig bátor.
Még mindig gyönyörű.
Még mindig szeretett.

„Ezért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme, új lett.” – 2Korinthus 5:17

Forrás: Little Sparrow Loved