Hivatásunk a szabadság

„ … aki megkezdte bennetek a jót, Krisztus Jézus napjára be is fejezi.”

Fil 1,6

Szörnyű dolog a beskatulyázás. Kategóriákba sorol minket, ahonnan nagyon nehéz kiszabadulni. Talán te is szoktál címkéket aggatni magadra:
Szerencsétlen vagyok.
Nem tudok nemet mondani.
Nem tudok uralkodni magamon.
Örök vesztes vagyok.
És így tovább.
A szociális médiát nézve nem tudom nem észrevenni, hogy másként élem meg az élet terheit (és most a családunk elmúlt évi küzdelmeire gondolok), mint ahogy előre elképzeltem.
Romhalmaznak láttam az egészet, és tudtam, sosem tér vissza az életem a rendes kerékvágásba.
Aztán egy váratlan emlék felbukkanása megcsillantotta a reményt.
Ritkán járok múzeumba. De olvastam néhány nagyon érdekes dolgot Michelangelo Dávidjáról, és néhány éve elhatároztam, hogy megnézem eredetiben a firenzei Accademia galériában.
Olvasmányaim szerint a művész sosem távozott Dávid mellől. Két éven keresztül dolgozott a hattonnás márványtömbön, s ezalatt ott is aludt mellette. Témája állandóan hívogatta belülről, a még meg nem munkált felszín alól. Mikor végre előkerült a tömbből az 5 méter magas Dávid, a feljegyzések szerint így nyilatkozott a mester: „Láttam az angyalt a márványban, s addig faragtam, míg ki nem szabadítottam.” Amikor megkérdezték, hogyan tudta megalkotni a szobrot, Michelangelo így válaszolt: „Egyszerű az egész. Csak le kellett pattintani mindent, ami nem Dávid volt.”
Hosszú sor állt előttem, és két óra várakozás után végre közel kerültem ahhoz, hogy meglássam. Úgy kilenc méterre voltam Dávidtól, mikor hirtelen megálltam a szűk folyosón. Másoknak eszébe sem jutott megállni, így eléggé feltartottam a sort.
Nem mintha nem értettem volna, miért igyekszik mindenki előre, s halad el mellettem. Ugyan miért állna meg bárki is megnézni a félkész szobrokat a fal mentén? Miért fordítanák figyelmüket a csak részben megfaragott kőtömbökre, melyekből félig-meddig tűnt csak elő a tervezett szobor alak - mikor csak pár lépés, és ott áll előttük a tökéletes szobor? Ugyan ki állna meg?
Egy asszony, aki hirtelen felfedezi a kőben saját belső valóságát. Ő áll meg. Egy félkész szobor mellett álltam, melynek találó címe ez volt: Foglyok. Csak álltam, és néztem.
Félrehajtott fejjel szívtam magamba a látványt. Ez a szobor, amit alig méltattak figyelemre, én voltam: egy félig kész fogoly a magára aggatott címkék börtönében.
Aztán megfordultam, és ránéztem a folyosó végén magasodó Dávidra, a mester tökéletesen kifaragott szobrára. Ahogy közeledtem felé, suttogva így imádkoztam: „Ó, Istenem, faragj tovább engem. Örökre ki akarok szabadulni ítélkezésem fogságából. Az akarok lenni mindenestül, akinek elképzeltél engem.”
Csodálatos, amikor a Mester farag. Isten nem akarja, hogy skatulyába zárjuk magunkat. Szeretné, ha észrevennénk, hol van még szükségünk vésésre, faragásra. Ahelyett tehát, hogy azt mondanám magamról, hogy szerencsétlen vagyok, így is szólhatnék: Faragjon tovább Isten. Dolgozza meg énem kemény felületeit, hogy a sötétségből, mely magába zár, kijuthassak a fényre akként, ahogy Ő elképzelt engem.
Isten állandóan hív minket – elő a sötétségből, elő onnan, amiről azt hittük, már sosem lesz jobb, onnan, ahova beragadtunk. Hívásával együtt ígéretét is halljuk, hogy be fogja fejezni a jót, amit elkezdett bennünk (Fil 1,6).

Uram, Te vagy az Isteni Művész. Köszönöm, hogy kreativitásodat rám áldozod – előbb megteremtettél, és azóta is dolgozol rajtam, hogy azzá váljak, akinek megálmodtál. Megadom magam a vésődnek, Uram. Jézus nevében, Ámen.

Lysa TerKeurst: Called to Freedom
Encouragement for today, 2018.02.08.
https://proverbs31.org/read/devotions/full-post/2018/02/08/called-to-freedom

fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu

fotó:https://www.pexels.com/hu-hu/foto/viragok-novenyvilag-szep-finom-8691567/