De az én "halálomat" legyőzi-e?

„Áldott legyen az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki nagy irgalmasságával, Jézus Krisztus halottaiból való föltámadása által, élő reménységre szült újjá minket” 

1Pt 1,3

Húsvét volt, de nem volt kedvem ünnepelni. A tudatom elfogadta az új élet igazságát, de a lelkem úgy érezte, a holtak völgyében járok.

Minden húsvétban arról énekeltünk, hogy Jézus legyőzte a halált, és örvendtünk feltámadásának. Általában csodálatos ünnep volt, de abban az évben nem így történt.

Egy külső szemlélő talán kigúnyolta volna az indokaimat. Nem volt szó valóságos halálesetről, hála Istennek. Inkább napi kis meghalások tömkelege borította el az életemet. Szívem szakadt meg egy hőn szeretett gyülekezeti szolgálati munka elvesztésén. Hálát adtunk Istennek örökbe fogadott lányainkért, de az állapotukból adódó szükségleteik véget vetettek családunk megszokott életmenetének. Ugyanezért le kellett mondanom valamiről, amiben mindig örömöt, kikapcsolódást találtam. Egyik kis „halál” a másik után.

Ahogy álltam a gyülekezetben azon a húsvétvasárnapon, karjaimat inkább könyörgésre, mint dicsőítésre tárva, arcomon folyt a könny, s így kértem Istent: „Tudom, hogy feltámasztottad Jézust a halálból. De legyőzöd-e az én halálomat? Megváltod-e azt, amit itt és most halálként élek meg?”

A fájdalom hullámai áradtak szét bensőmben.

Azelőtt sosem fogalmaztam meg magamnak, hogy halálként élem meg ezeket a veszteségeket. De most nyilvánvaló volt. Segített, hogy nevet adtam annak, amit érzek. Az ének véget ért, letöröltem a könnyeimet, s az istentisztelet folytatódott. Nem villant fel semmi fény, de a szívemet kicsit könnyebbnek éreztem.

A következő hetekben hagytam, hogy a lelkem átélje a veszteség fölötti gyászt. Mikor rám tört a szomorúság, újra meg újra ugyanazt kérdeztem Istentől: „Uram, tudom, hogy képes vagy rá, legyőzöd-e az én halálomat is?”

Új életért imádkoztam életem meghalt területeire.

Pár hét múlva eljutottam egy konferenciára, ahol Isten elárasztotta elmémet ötletekkel, meglátásokkal. Amikor eljöttem onnan, évek óta nem érzett jóleső izgalom volt a lelkemben a jövőre vonatkozóan. Nyáron egyszercsak rájöttem, hogy Isten levette szívemről a szeretett szolgálat elvesztésének terhét.

Nyár végén egy másik, hihetetlen szolgálattal ajándékozott meg, amit be tudtam illeszteni zűrzavaros programomba. Az ősz elején sikerült találnunk egy terapeutát, aki segíteni tudta családunkat egyik lányunk gondozásában, a vele való foglalkozásban. Könyörgő imádságom után pár hónappal már láttam, hogy Isten feltámasztotta, amit halottnak hittem.

Bár nem történt változás minden körülményben, a szívem megnyugodott. A reménységem feltámadt.

Jézus megmutatta, hogy Ő legyőzi a halált: itt, ebben a világban, egyszer s mindenkorra. Isten messzehangzó Igen!-t felelt a kérdésemre. Igen, le tudja, és le akarja győzni a halált. Nem kell az örökkévalóságra várnom, hogy átéljem szívem feltámadását. És neked sem kell.

Drága Istenem, áldalak hatalmadért, amivel legyőzöd a halált - a testit és a lelkit egyaránt – itt a földön és az örökkévalóságban. Köszönöm, hogy törődsz a veszteségekkel, amik érnek, és feltámasztó hatalmaddal jelen vagy mindennapi gondjaim szintjén is. Átnyújtom neked szomorúságomat, fájdalmamat, kérem, hogy gyógyító érintésed adjon nekem új életet. Jézus nevében, Ámen.

(Forrás: Encouragement for today, 2011.04.23. Glynnis Whitwer, www.proverbs31.org, fordítás: www. eszmelkedesek.blogspot.hu)