A kegyelem kiterjesztése

„’Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.’ Ez a legnagyobb, az első parancs. A második hasonló ehhez: ’Szeresd felebarátodat, mint önmagadat.’” Mt 22:37-39

Az elmúlt három évben gyakran nézegettem egy fényképet édesanyámról és nagymamámról, ami még azelőtt készült, mielőtt eltávolodtak egymástól. Arról álmodoztam, mialatt egy regényen dolgoztam az anya-lánya kapcsolat komplexitásáról, hogy anya, nagymama és én leülünk egy kávé mellé, és tisztába tesszük a dolgokat. Mindketten komoly keresztények voltak, aktívan részt vettek a gyülekezetük életében. Mindketten odafigyeltek másokra. És mégis, az utolsó időkben a lojalitásaik konfliktusa szakadékot ásott közéjük.

Mi okozta az eltávolodást? Egyszerűen az, hogy apa nyugdíjba menetele után Oregonba akart visszavonulni, ahol sokkal jobb, anyagilag könnyebb helyzetben élhették volna nyugdíjas éveiket. Ez azzal járt, hogy el kellett adni kaliforniai ingatlanukat, s a kis házat, ahol nagymama élt. Anya megígérte nagymamának, hogy mindig náluk lakhat, és úgy tervezték, hogy miután megépítik a házukat, oda viszik magukhoz nagymamát is. Addig Mercedben él majd a másik lányánál. Amikor a ház elkészült, a szüleim újra meghívták nagymamát, hogy költözzön hozzájuk. Úgy készíttették a tervet, hogy a ház kényelmes legyen idősebb lakóknak is: szélesebb előszoba és ajtónyílások, alacsonyabb konyhapult, hogy elérje bárki közülük, aki esetleg kerekes székbe kerül.

Nagymama visszautasította a meghívást.

Szüleim számtalanszor meglátogatták délen, próbálták rávenni döntése megváltoztatására. Ő sosem utazott fel északra, meg sem nézte a szép kis házat, amit a szüleim építtettek. Néhány év múlva nagymama agyvérzést kapott. A szüleim azonnal elindultak hozzá, de mire megérkeztek, nagymama meghalt. Édesanyám nagyon el volt keseredve. Könnyek közt mondta nekem: „Szerintem akarattal halt meg, csak hogy ne kelljen kibékülnie velünk.” Ezek a szavak azóta is üldöznek.

Édesanyám halála után a bátyám válogatta ki a családi papírokat és fényképeket. Beszélgettünk anya és nagymama kapcsolatáról. Mondtam, mennyire szerettem volna, ha kibékülnek, és újra úgy tudják szeretni egymást, mint azon a képen, amit küldött nekem. Bátyám szerint a kép azt mutatta, hogy szerették egymást. Nagynéném szerint viszont nagymama sosem bocsátott meg édesanyámnak.

Nézem az arcukat most, ahogy ezt írom. Látom, ahogy egymásra támaszkodnak. Arcvonásaik szelídek, ellazultak, szemük ragyog. Azért imádkozom, hogy bármilyen sérelem volt is, amihez annyira ragaszkodott nagymama, az utolsó pillanatban hátha eleresztette. Isten utolsó leheletünkig dolgozik rajtunk. Egyben biztos vagyok: nagymama hitt Jézusban. És édesanyám is hitt. Jézus ígéretébe kapaszkodom, aki azt mondta, hogy nem enged egyet sem elveszni az övéi közül.

Mindenesetre, megtapasztalva az ő fájdalmukat, nem akarom ugyanazokat a hibákat elkövetni az én lányommal. Meg akarom osztani vele az életemet, felajánlani tapasztalataimat és a reménységet, és mindenekelőtt a hitet Istenben, aki majd vigyázni fog rá, irányítani fogja, és beteljesíti rajta a tervét, amit az életéről készített. Bátorításul gyakran mondom majd: „Szeretlek”. „Isten ajándéka vagy nekem.” „A Királyok Királyának leánya vagy.”

Uram, köszönöm Neked az édesanyámat és a nagymamámat. Köszönöm a leckét, amit tanítottak nekem. Mindnyájunkkal terved van, Uram, és az a terv a hitünk felépítéséről és nem a lerombolásunkról szól. Szeretlek, Atyám. Bízom Benned. Megpihenek Benned. Legdrágább Fiad, Jézus nevében könyörgök, Ámen.

(Encouragement for today, 2010.05.05.Francine Rivers, www.proverbs31.org, fordítás: eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest)