Nyílt, személyes reflexió az énközpontú életről

„Mi az ember, hogy gondolsz rá, és az ember fia, hogy gondod van rá?”

(Zsoltárok 8:5)

Megterhelő feladat megpróbálni felfogni, hogy a világegyetem Istene – aki kezében tartja a galaxisokat, aki parancsol a szélnek és a hullámoknak – gondot visel valakire, mint én. Mégis azt olvassuk róla, hogy „egy kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg”.

Őszintén kérdezem: ki az ember, hogy az Úr gondol rá?

A kérdés annál élesebbé válik, minél tovább időzöm mellette. Mert amikor őszintén szembenézek a saját szívem természetes hajlamaival – és a körülöttem élő emberekével, valami egészen mást látok, mint ami elsőre figyelemre méltónak tűnik bennünk.

Milyen hálátlanok és milyen képmutatók tudunk lenni! Gyakran csak annyira bánunk jól másokkal, amennyire ők bánnak jól velünk, mert a szeretetünk, amely sokszor eleve tökéletlen, egyben mélyen feltételekhez is kötött. Azt mondják nekünk, hogy jobb adni, mint kapni, jobb szolgálni, mint kiszolgáltnak lenni, mégis milyen gyakran szövik át a tetteinket és a motivációinkat a kérdések: Mit tesznek ők értem? Mit kapok én ebből?

Mennyire hajlamosak vagyunk önmagunkat helyezni a középpontba, megvédeni a kényelmünket, a büszkeségünket és az igazságérzetünket, miközben észre sem vesszük, hogy önzésünk éppen azokat bántja, akik a legközelebb állnak hozzánk.

Tönkreteszi a házasságokat. Lehűti a barátságokat. Megkeményíti a gyermekeink szívét. Magányossá tesz bennünket még zsúfolt helyeken is.

Az énközpontú élet nem egyszerűen csalódást okoz. Lassan, szisztematikusan lebontja azokat a kapcsolatokat, amelyekről azt mondjuk, hogy fontosak számunkra.

Kifogásként használjuk a saját megtörtségünket mindaddig, amíg valaki nem szembesít bennünket vele, vagy felelősségvállalásra nem szólít fel. Elfogadjuk a saját tökéletlenségeinket, amíg valaki más tökéletlenségei nem kezdenek zavarni bennünket.

El sem tudjuk képzelni azt az életet, amelyben nem teljesülnek a kívánságaink, vagy amelyben a valóban jó dolgok megőrzése komoly erőfeszítést igényel. Elismerjük, hogy túl kevés óra van egy napban, mégis ritkán kesergünk azon, hogy ebből a kevés időből milyen keveset szánunk valójában Urunkra és Megváltónkra.

Gyakran vagyunk büszkék és önfejűek. Ragaszkodunk a saját utunkhoz. Számon tartjuk mások hibáit, és igyekszünk kihúzni a szálkát a körülöttünk lévők szeméből, miközben nem akarjuk észrevenni a gerendát a sajátunkban.

Jogosnak és magától értetődőnek érezzük mindazt, amink van, elfeledve Pál szavait:

„Mid van, amit nem kaptál? Ha pedig kaptad, miért dicsekszel, mintha nem kaptad volna?”
(1Korinthus 4:7)

Miért olyan könnyű szívből munkálkodnunk, amikor úgy érezzük, hogy az emberekért tesszük, és milyen nehéz ugyanezt az Úrért megtenni?

Miért élünk úgy, mintha végtelen időnk és végtelen lehetőségünk lenne arra, hogy majd egyszer helyrehozzuk, amit elrontottunk?

Miért csak akkor bocsátunk meg, amikor már mi is bocsánatot kaptunk? Miért csak akkor mutatunk szeretetet, amikor mi magunk is szeretve érezzük magunkat?

Miért akarjuk, hogy mások is érezzék a fájdalmat, amikor mi fájdalmat érzünk? Miért szeretnénk, ha mások is magányosak lennének, amikor mi magányosnak érezzük magunkat?

Miért tartogatjuk az örömöt arra az időre, amikor majd minden jól megy, miközben olyan gyorsan átadjuk magunkat a kétségnek, a szorongásnak és a félelemnek, amikor valamit nem értünk?

Mindezek közül egyetlen dolog sem volt igaz Arra, Aki a jóság, az igazság és a szépség tökéletes példája: Jézus Krisztusra.

Ő elismerte, hogy minden, amije van, felülről származik. Világossá tette, hogy azért jött a földre, hogy mennyei Atyja akaratát tegye. Tudta, hogy földi élete rövid, és vágyott arra a napra, amikor visszatérhet az Atyához.

Megbocsátott nekünk akkor is, amikor még nem kértünk bocsánatot.

Szeretett bennünket akkor is, amikor mi nem szerettük Őt.

És az előtte álló szenvedés ellenére elviselte a keresztet „az előtte levő örömért”. (Zsidók 12:2)

A kétségnek, a szorongásnak és a félelemnek nem ezek határozták meg a szívét. Szíve teljesen a szerető Atyához kötődött, akiről tudta, hogy méltó minden bizalomra és minden dicséretre.

Jézus a türelmet és a kedvességet testesíti meg. Nem irigykedik és nem dicsekszik. Nem arrogáns és nem durva. Nem önző, nem ingerlékeny, és nem tartja számon a sérelmeket. Nem örül a hamisságnak, hanem együtt örül az igazsággal.

Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr.

Elmondhatja-e bármelyikünk ugyanezt magáról?

Nem tudok szabadulni ettől a kérdéstől. Talán mindannyiunknak fel kellene tennünk magunknak:

Mikor kezdem el szeretni a felebarátomat nem azért, mert viszonzást várok, hanem egyszerűen azért, mert parancsot kaptam a szeretetre?

Mikor kezdek el szolgálni ahelyett, hogy azt várnám, mások szolgáljanak engem?

Mikor hagyom abba, hogy a körülöttem élők hibái határozzák meg a saját viselkedésemet?

Mikor kezdem el az örömöt, a szeretetet és a türelmet választani akkor is, amikor egyáltalán nincs hozzá kedvem?

Mikor választom a bizalmat akkor is, amikor kísértést érzek a kételkedésre?

Mikor választom a megbékélést akkor is, amikor inkább ragaszkodnék a haragomhoz?

És mikor fogjuk végre Krisztus testeként az egyenes és keskeny utat választani akkor is, amikor a széles út – bár a pusztulásba vezet – sokkal könnyebbnek tűnik?

Senki sem kényszeríthet bennünket arra, hogy megváltozzunk, és olyan életet éljünk, amely „méltó ahhoz az elhíváshoz, amellyel elhívattunk”. Nekünk kell választanunk – újra és újra, nap mint nap.

Le kell vetnünk „a régi embert cselekedeteivel együtt”, és fel kell öltenünk „az új embert, aki Teremtőjének képmására állandóan megújul”. (Kolossé 3:9–10)

Választanunk kell, hogy megtagadjuk önmagunkat, felvesszük a keresztünket, és követjük Őt.

Válaszd a szeretetet.
Válaszd az örömöt.
Válaszd a békességet és a türelmet.
Válaszd a kedvességet, a jóságot és a hűséget.
Válaszd a szelídséget és az önuralmat.
Válaszd a reményt.

Döntsd el ma, kit szolgálsz.

Ne várj arra, hogy majd kedved lesz hozzá. Ne várj arra, hogy valaki más tegye meg az első lépést.

A Biblia azt mondja: „Ez az út, ezen járjatok!”

Válasszuk hát most azt, hogy a magasságos Úr útján járunk. Ne a gonoszok tanácsát kövessük, ne a bűnösök útján álljunk, és ne a csúfolódók között foglaljunk helyet.

Legyen örömünk az Úr törvényében, és elmélkedjünk rajta éjjel és nappal. Akkor leszünk olyanok, „mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és levele nem hervad el; és minden sikerül, amit tesz”.
(Zsoltárok 1:1–3)

Ez azonban csak akkor lehetséges, ha abbahagyjuk az énközpontú életet.

Nem várhatjuk, hogy áldássá legyünk mások számára, és mi magunk is áldást nyerjünk, miközben minden rólunk szól.

Folyamatosan kísértést érzünk arra, hogy önmagunkat helyezzük előtérbe – ez azonban éppen azoknak árt, akikről azt állítjuk, hogy szeretjük őket.

Az önzés lassan, szinte észrevétlenül hagy sebeket maga után: kimondatlan neheztelést, visszatartott kedvességet, elfojtott megbocsátást és olyan kapcsolatokat, amelyek fokozatosan megfosztanak bennünket attól a kegyelemtől, amelyre nekünk magunknak is kétségbeesetten szükségünk van.

Egy bölcs ember egyszer azt mondta: „Az élet nem ér véget, amíg véget nem ér. Ma van itt a nap, hogy pozitív irányba fordítsd az életedet.”

Itt és most van a lehetőség.

Élj vele!

Ima

Kedves Uram, ezen a napon újítsd meg a szívünket. Hangold azt arra, hogy dicséretet énekeljen Neked.

Segíts, hogy Hozzád való hűségünk törékenységét a Te irántunk való soha véget nem érő hűségedhez horgonyozzuk.

Adj nekünk vágyat arra, hogy életünket a kereszt lábánál tegyük le. Ne arra törekedjünk, hogy minket szolgáljanak, hanem arra, hogy mi magunk szolgáljunk.

Taníts meg bennünket arra, hogy jobban törődjünk Veled és a körülöttünk élőkkel, mint önmagunkkal.

Segíts, hogy ne csupán az Ige hallgatói legyünk, hanem cselekvői is. Olyan emberekké formálj bennünket, akik készek szeretni akkor is, amikor nem érezzük magunkat szeretve.

Amikor nem érezzük magunkat szeretve, emlékeztess bennünket arra, hogy a Te szereteted több mint elég.

Segíts, hogy a mennyei dolgokra figyeljünk, ne a földiekre. Segíts, hogy Krisztust kövessük, ne a saját, bukott természetünket.

Segíts, hogy szeretetünk egyre kevésbé legyen feltételekhez kötött.

Ha valaha azt gondolnánk, hogy jogosan tagadjuk meg valakitől a szeretetet és a kegyelmet, emlékeztess bennünket arra, hogy Neked sokkal több okod lett volna ugyanezt megtenni velünk.

Te mégsem tagadod meg tőlünk szeretetedet és kegyelmedet. Szabadon adod őket – akár hálásak vagyunk érte, akár nem.

Ezért, Urunk, miközben igyekszünk méltó módon járni Előtted, arra kérünk, segíts, hogy ne fáradjunk bele a jó cselekvésébe.

Járj előttünk, ahogyan megígérted.

Segíts, hogy akár eszünk, akár iszunk, akármit teszünk, mindent a Te dicsőségedre tegyünk.

Segíts emlékeznünk arra, hogy ez az élet nem rólunk szól. Rólad szól.

Bárcsak egész életünk ezt az igazságot tükrözné  és bárcsak soha ne elégednénk meg ennél kevesebbel.

Ámen.

Sarah Holliday