Hegek, mint a tetoválások

 „Ő meggyógyítja a megtört szívűeket, és bekötözi sebeiket.” 

– Zsoltárok 147:3

Futok a múltam elől.

Amikor újra felbukkan – sokkal gyakrabban, mint ahogy bevallanám –, lenyomom magamban. Elterelem a figyelmem. Inkább máshová szegezem a tekintetem, csak ne kelljen emlékeznem.

De mostanában egyre nehezebb.

Miért? Mert végre elkezdtem gyógyulni. És a gyógyulás része az igazsággal való szembenézés. Azzal a valósággal, hogy voltak részei az életemnek, amelyek nagyon fájtak. Nagyon igazságtalanok voltak. Szinte elviselhetetlenek. Olyasmik, amiknek soha nem lett volna szabad megtörténniük. Olyasmik, amiket nem én választottam. És amik mégis rám hagyták a szégyen és bűntudat terhét – amit valójában sosem nekem kellett volna cipelnem.

Tizenévesen, egy összetört családban felnőve, szinte minden hétvégén más otthonában találtam menedéket. Figyeltem, hogyan élnek a családjaik. Hogyan nevetnek együtt. A kis szokásokat, bensőséges rituálékat, amelyeket én sosem ismertem. És a csendes pillanatokban így könyörögtem Istenhez: „Adj nekem is egyszer ilyet. Kérlek, töröld el a fájdalmat. Tégy újjá.”

Azt akartam, hogy eltüntesse a hegeimet. Hogy fedje be őket. Hogy rajzoljon valami mást a fájdalom fölé, mint amikor egy tetoválás elfedi a régi sebet. Azt hittem, ha át tudná húzni a vonalakat, átfestené más színekkel, akkor nem kellene tovább a múlt emlékeit hordoznom.

De az igazság ez: el lehet takarni őket, de mindig tudni fogod, mi rejlik alattuk. Mindig hallani fogod a történetet, amit mesélnek.

A lelki hegeinkkel is ugyanezt tesszük. Takarjuk őket. Eltereljük a figyelmünket. Beletörődünk káros szokásokba. Beletemetkezünk a munkába. Megpróbáljuk erővel összetartani az életünket. Úgy teszünk, mintha a sebek sosem léteztek volna. Úgy teszünk, mintha minden rendben volna. Miközben az emlékek tovább suttognak a felszín alatt.

Isten nem arra tanított, hogy eltöröljem a hegeimet. Arra tanított, hogy együtt éljek velük.

Megtanított végigjárni a gyógyulás útját: haragudni, kiabálni, sírni, gyászolni. Majd lassan szembenézni mindazzal, amitől azt hittem, összeroppanok – és más szemmel látni őket. Mint csatákat, amelyeket túléltem. Mint jeleket, amelyek a bátorságomat hirdetik.

Megtanított elfogadni azt az erőt, amit Ő mindig is látott bennem. Azt az erőt, amiről azt gondoltam, nincs is. És ahogy újra és újra ránéztem a hegjeimre, rájöttem: nem csupán a törékenységem bizonyítékai. Hanem az Ő hűségének bizonyítékai.

A hegek olyanok, mint a tetoválások. Történeteket hordoznak, bőrbe és emlékezetbe vésve. Némelyik cakkos, némelyik csúf, de mind beszél. Azt mondják: éltél. Azt mondják: kitartottál. Azt mondják: továbbmentél.

„A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” – János 1:5

És talán egyszer, amikor ujjaimmal végigsimítom a hegeimet, halkan így suttogom majd: „Nem győztél le. Csak bebizonyítottad, milyen erős az én Istenem.”

Ezért már nem kérem, hogy eltűnjenek a hegjeim. Megtanulom hagyni, hogy beszéljenek. Mert minden heg egyszerre sebet és tanúságot hordoz. Egy történetet arról, ami fájt – de bizonyságot is arról, ami nem pusztított el.

És talán, ez rád is igaz.

Mert a hegek nem csak a bőrödön élnek. A szívedben is ott vannak. Az elmédben. Az emlékeidben. Ők azok a szavak, amelyek beléd hasítottak. Az árulások, amelyek átformáltak. A gyász és fájdalmak, amelyek olyan ürességet hagytak, amiről azt hitted, soha nem gyógyul be.

Ezek is hegek.

De figyelj rám: ne hidd, hogy a végedet jelentik. Nem annak a bizonyítékai, hogy tönkrementél. Hanem annak, hogy még mindig itt vagy. Élő emlékeztetők, hogy ami el akart pusztítani, nem tudott legyőzni.

Hegek, mint a tetoválások. A túlélés élő jelei, amelyeket maga Isten kegyelme vésett beléd.

Ezért ne takargasd többé. Ne tedd úgy, mintha nem léteznének. Hagyd őket lélegezni. Hagyd őket szólni. Mert nem csupán a fájdalmad történetét mesélik el – hanem azt is, hogyan maradtál állva.

És Isten kezében még a hegek is szentté válhatnak.

(forrás: Little Sparrow Loved, Scars Like Tatoos)

https://littlesparrowloved.substack.com/p/scars-like-tattoos

Ima
Uram, köszönöm, hogy a sebeim között is jelen vagy.
Köszönöm, hogy a hegjeim nem a vereségem jelei, hanem a Te hűséged tanúi.
Segíts, hogy ne takargassam többé a fájdalmat, hanem engedjem, hogy történeteim által a Te kegyelmed ragyogjon fel.
Adj erőt szembenézni a múlt emlékeivel, és mutasd meg, hogyan formálod őket bizonysággá.
Ámen.

Mélybenéző kérdések:

1. Milyen sebeid vannak – láthatóak vagy láthatatlanok –, amelyek eddig inkább a fájdalmadra emlékeztettek, de Isten szemében a túlélésed és az Ő hűsége jelképei lehetnek?

2. Hogyan tudnád engedni, hogy a múltad sebei ne szégyenforrások legyenek, hanem bizonyságok arról, hogy Isten megtartott, és ma is veled van?