Olvasói gondolatok - Istenkép

Mindenkinek van egy. A kutatások szerint még azoknak is, akik nem tudnak róla. Azaz a hitetleneknek, vallástalanoknak, istentagadóknak. Gyermekkorunkban, merészebb tanulmányok szerint, magzatkorban alakul ki az első.

Az első, gyermekkori, ellentmondásos istenképemet sokáig sikerült megőriznem. Már 40 éves voltam, amikor összetört. Sokáig sirattam. Hiányzott. Amikor kicsi erőm lett, kutattam, kerestem a válaszokat, az építőköveket. Így nyílt ki megannyi fogalom és született itt-ott megjelenő számos írás. Mindent érteni akartam. Figyeltem ezért, ki hogyan kapcsolódik, emberhez, Istenhez. Ha valaki nagyon megnyitotta a lelkét, megnyitottam én is. Aztán persze megijedtem saját magamtól, bezártam gyorsan. Mindezt annyiszor, míg már nagyon elfáradtam. Megoldásként megállapítottam, hogy én nem tudok kapcsolódni. Majd igyekeztem jelen lenni mindenhol, szolgálni az emberek felé. Hittel, meggyőződéssel, nagy-nagy lendülettel vetettem bele magam a feladatokba. Ettől vártam, hogy megfelelek. Még akkor is, ha éreztem, hogy túlvállalom magam. Másoktól átvett, másoktól függő istenképemnek is le kellett rombolódnia. 

Összetört a lelkem és az istenképem is. Ekkor nem láttam mást hetekig csak a sebeimet. A lélek gyógyulásának ugyanaz az útja, mint a testnek. Amikor elesünk és nagy sebekkel lesz tele a testünk, akkor nem tudunk rögtön arra gondolni, hogy megváltozunk, máskor majd lassabban megyünk, cipőt cserélünk, vagy a járástechnikánkon változtatunk. Ha valaki ezt kéri tőlünk ebben az időszakban, csak nehezíti a talpra állásunk. Hanem először a sebeket kell kezelni, akár hagyni, hogy hagy fájjon, és sajnálni magunkat, no és megszeretgetni. Majd megvizsgálni, meglátni, hogy hogyan, miért estünk el. A változás, a harmadik lépés, csak ezután következhet. Ha nem járjuk végig ezt az utat, akkor nem belülről jön a meggyőződés, hogy változnunk kell, hanem kívülről. Így lehet, hogy abban változunk, amiben nem is kellene, vagy nem gyökerezik meg bennünk. 

Legkésőbb a harmadik szakaszban érdemes megszólítanunk Valakit, Aki mindvégig velünk volt, Aki megsebez de be is kötöz, Aki Szent Lelke segítségével a gyógyulást és az igazi változást adni tudja. Mert a gyógyulásnak van egy tudatos, általunk kézben tartható, irányítható része és egy misztikus, isteni része. 

Nyáron volt időm, elidőztem a törött istenképem darabjainál. Megvizsgáltam őket és igyekeztem ellenállni a kísértésnek, hogy ne a kényelmes megoldást válasszam és a jól megszokott darabokat ragasszam újra össze. Egy-egy darab, például a büntető-isten, nagyon kívánkozott velem maradni. Nehéz volt ez az időszak. Az adott erőt, hogy tudtam, hogy a törmelékkupacom mögött ott vár Valaki. Aki sosem törik össze, Akinek türelme hosszú, szeretete nagy. Vele nincs baj, csak az istenképemmel.

A szégyen a „mindent elrontottam már megint” érzése is ragaszkodott hozzám erősen. Hálával és örömmel töltött el, amikor hetek múlva a bűntudat megérkezett a helyébe. Ezt már követhette a bűnbánat. Ez már nem menekülésre biztatott, hanem Jézus lábaihoz hajtott. Ez már nem pusztított, hanem épített. 

Szeretem, amikor eljutok idáig. Ez azt jelenteni, hogy az útnak a nagyrészét már megtettem. Már hagyom, hogy a Szentlélek munkálkodjon bennem. Tisztul a látásom, a lelkem. El tudok szakadni attól a gyermeki logikától, hogy ha nekem van igazam, akkor én jó vagyok és akkor (és csak akkor) Isten szeret. Felismerem a bűnt és bánom. 

A sok szolgálattal talán azt akartam bizonyítani önmagamnak, hogy van önbizalmam, hisz mennyi mindenre képes vagyok. (És tényleg, de nem ez a lényeg.) Önmagam odaadásával pedig azt, hogy van bizalmam az emberekben. A „minden rendben van” látszatát szerettem volna kelteni, és kikerülni mindezzel azt a kínos kérdést, hogy bízok-e eléggé Istenben. Nem abban, hogy Ő képes-e bármire. Azt tudom, hisz Ő Mindenható, hanem bízom-e abban, hogy én érek Neki annyit, hogy törődjön velem. Enélkül a biztos tudás nélkül, hogy értékes vagyok, szerethető, képes vagyok szeretni és az Isten igent mondott rám, nagyon nehéz élni.

Ez a kiindulópont. Itt kezdődik az élet. 

A saját istenképem, hitem az én felelősségem. Ha kialakult bennünk a bizalom Isten felé, akkor a sebeink a fejlődésünk motorjai is lehetnek, de ha ez a bizalom sérült, akkor gátja is lehet az istenkapcsolatunknak. Mint, ahogy a hibás istenképünk is. A bizalom emberek által (akár saját magunk által) sérül bennünk, hiszen biztos, hogy nem Isten okozta ezt. Így emberek által gyógyulni is tud. 

Vágytam meggyógyulni, de félelem is volt bennem. Nem volt meg az az önképem, amivé változnom kellene. És nem volt meg az a bizalmam sem Istenben, hogy vakon elinduljak előre. Vissza kellett mennem az alapokig. 

Bizalom nélkül nincs bizonyosság, és e kettő nélkül nincs egészséges istenkapcsolat. Anélkül pedig nincs egészséges emberkapcsolat sem önmagunkkal, sem másokkal. 

A szolgálat és önmagam odaadása szép. Nagyon szeretek szolgálni és mély, őszinte beszélgetésekben feloldódni. De ezek nem szabad, hogy cél vagy eszköz legyenek, hanem következménye annak, hogy Isten rám igent mondott és én azt elfogadtam. 

Ez már sokkal régebben, visszavonhatatlanul megtörtént, minthogy bárki nemet mondott volna rám. 

Mindig rettegtem attól, hogy az emberek nemet mondanak rám. Ugyanakkor az igenjüket nagyon nehezen fogadtam el. Sokszor én magam mondtam nemet, mielőtt ezt a másik megtehette volna. Vagy olyan címkék mögé akartam zárni a kapcsolataimat, amik biztosítanak arról, hogy öröké tartani fognak. Közben minden vágyam a kölcsönös, őszinte igenen alapuló igaz kapcsolatok voltak. 

De mindvégig hiányzott valami. Mégpedig az a mozdulat, amivel Isten igenjét elfogadom. Ezt kiérdemelni, ennek megfelelni nem lehet és nem is kell. Ezt csak a szívünkbe kell zárni. Mert ezt már Jézusban és Jézusért megkaptuk.

Szeretnék most elidőzni ezzel az igennel. Ezzel kelni és feküdni, hogy meggyökerezzen a lelkem mélyén és átjárja azt egészen.

Hogy ne az emberi nemek határozzanak meg és ne a hibáim, megbánt bűneim. Azok meghatározhatják egy-egy közösségben, helyzetben, kapcsolatban a jelenlétem, tevékenységem, de engem nem.

Annyi mindenre vágytam ez alatt a 45 év alatt. És nagyon sajnáltam magam a kudarcaim miatt. Vágyaim már nincsenek, csak reménységem. A vágyaim ugyanis bennem gyökereznek. A reménységem pedig Isten ígéreteiben. Ami minden emberi igentől és nemtől függetlenül mindazoké, akik életük Urának fogadják el Jézust.

2019-11-01

Rácz Kornélia