Olvasói gondolatok - Önmagam becsmérlése

„Az ember lelke elviseli a szenvedést, de ha a lélek összetörik, azt el lehet-e hordozni?”

Példabeszédek 18:14

Ha kritika, bántás, elutasítás ér, többféleképpen reagálhatunk. Ha megsértenek minket, a fájdalom, amit emiatt érzünk, mozgásba lendül bennünk. Elindul, majd hamar egy kereszteződéshez ér, ami két különböző irányba vezethet tovább. Mindkét úton önmagunkhoz lyukadunk ki, amiről azt gondoljuk, mi vagyunk. Az énképünkhöz. 

Ez az énkép rettentően összetett tud lenni! Rendelkezik mindazzal, amit önmagunkról gondolunk, érzünk, ahogyan látjuk magunkat. Minél több időt töltesz saját magad megismerésével, annál inkább láthatod, hogy az a megismételhetetlen emberi lény, aki te vagy, igen sokrétű. 

Szóval a fájdalom, amit a bántás miatt érzünk, elért a korábban említett kereszteződéshez. Két irányba ágazik az út: 

A) Bekerülünk egy spirálba, ahol a végletekig megkérdőjelezünk minden jó és pozitív dolgot magunkról. Elbátortalanodunk, olyan aprók leszünk, akikkel még csak foglalkozni sem érdemes. Hiszen kritika ért engem, megbántottak. Nem számítok semmit, totál béna vagyok. Nem tudom jól csinálni, amit csinálok, mert ha jól csinálnám, nem ért volna fájdalom. Nem sértettek volna meg. 

B) Nem hagyjuk, hogy egy sérelem végigfusson az egész énünkön, amit egyetlen dominó ledöntése indított el. 

(Tudjátok, arról a dominóról beszélek, ami a sor elején áll. Megdöntik és magával rántja az utána következőt, ami magával dönti a mögötte levőt, ami lesodorja az utána következőt… és a végén egy dominó sem marad talpon. Igazán szép és látványos, amikor csak dőlnek egymás után a dominók, hullámzanak és olykor egy új képet rajzolnak ki – láttam már ilyet a tévében –, de ha mindez bennünk zajlik le, nem az.) 

Csupán tudomásul vesszük, hogy valamit elrontottunk vagy a másik tévedett, de nem terjesztjük ki a kritikát a teljes énképünkre vonatkozólag. 

Úgy gondolom, nehéz nem az első úton elindulni. Főleg, ha olyan területen ér minket a sérelem, ami igazán fontos számunkra és meghatároz bennünket. A legutóbbi Istentiszteleti alkalmon első felindulásból én is pontosan így tettem. 

Egy gyülekezeti testvér szóvá tett valamit, amit én nagyon a szívemre vettem, mivel közvetetten hozzám volt köze a kritikájának. Érzékenyen érintett az a stílus, ahogyan említést tett a dologról. Nem válaszoltam semmit, azonban bennem egy világ omlott össze. A fájdalom, amit a kritikája miatt éreztem, szépen ledöntötte az első dominómat: a hitem, hogy jól végzem a szolgálatom. Ezt követte a második: a hitem, hogy hasznos vagyok. Aztán a harmadik: a hitem, hogy azt a szolgálatot kell végeznem, amiért ég a szívem (hiszen valamit elrontottam benne). Majd a negyedik: a hitem, hogy Isten hívott el erre a szolgálatra (amiről egyébként hetek alatt győzött meg). Végül az ötödik: a hitem, hogy fel tudom ismerni Istent és az akaratát. 

Érzékelhető eléggé, mekkora galibába kerültem? 

„Az ember lelke elviseli a szenvedést, de ha a lélek összetörik, … azt el lehet-e hordozni?” 

El tudom hordozni, amikor összetörik a lelkem? Nem tudtam. Megsemmisülve, becsmérelve önmagam („Hogyan lehetek ilyen?! Teljesen alkalmatlan vagyok. Erre a szolgálatra, és alapvetően mindenre. Hát hova gondoltam?! Biztos mindenki látja.”) ültem le meghallgatni a prédikációt, - ami abszolút nekem szólt. Arról a történetről tanítottak, amikor Mária megkeni Jézus lábát méregdrága kenettel a kereszthalála előtt. És mindenkinek van erről valami NEGATÍV VÉLEMÉNYE. Ezeket ki is mondják. Mindenki Máriát bántja, rosszat gondolnak róla, mert nem értik meg őt. Ugyanúgy, mint amikor testvére, Márta szidta össze (Lukács 10:38-42). Egyedül Jézus tudja, mi van Mária szívében, hogy mindezeket csupán Őérte teszi. Ezért meg is áldja Máriát, vigasztalást nyújt neki. Megvédi a többiektől, kiáll érte! Jézus mindkétszer elhordozza Mária összetört lelkét. 

Felismertem, ahogy Isten közeledni szeretne hozzám a prédikáció szavain keresztül, hogy azt mondja nekem: „Ezekért a pillanatokért küldtem hozzátok a Vigasztalót, a Szent Lelket.” (János 14:15-18 alapján). És a lelkem lecsendesült. 

Figyelnünk kell arra, hogy építsük és csiszoljuk önmagunkat. Azonban ápolnunk is kell és óvnunk a fölösleges, ártó befolyásoktól is! Meg kell óvnunk magunkat attól, hogy olyan dolgok között lássunk összefüggést, amik között nincsen. (Ne komplikáljuk túl a dolgokat! Sokszor tényleg csak egy kis baki az egész, ahogy velem történt.) Ehhez lelki érettség és bölcsesség szükséges. No, meg Isten, „aki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el minket” (1Péter 2:9). 

Novák Eszter Júlia