Olvasói gondolatok - Kincs

Azt hittem, hogy gyöngyszemeket gyűjtök. Mindegyik nehezen szerzett kincs volt. Kedves a szívemnek. Könnycseppek, ébren töltött éjszakák, majd békesség, megérkezés árán lettek az enyémek. Már épp készültem felfűzni őket. Egy hosszú gyöngysort szerettem volna, ami a szívemtől az égig ér. Pünkösdre épp készen lesz-gondoltam. De egyik pillanatról a másikra a gyöngyeim kövekké változtak. Nehéz lett tőlük a szívem, a lelkem, húzták le a zsebem, a kezem. Nem tudtam, hogy mit tegyek velük. Szánalmasnak éreztem magam. Szabadulni akartam tőlük. 

Gyermekkoromban gyakran betértem iskolából hazafelé a templomba. Szerettem ott lenni. Hűvös volt és csend. Szerettem letérdelni, imádkozni, beszélgetni Istennel. Azt érezni, hogy biztonságban vagyok. Hogy kicsi vagyok, és annyi mindent nem értek, de nem baj, mert velem van a hatalmas, mindent tudó, mindenható Isten. Ő vigyáz rám. És ami a legfontosabb Ő ismer és ért engem. Ő bele tud lépni az én zárt kis világomba úgy, ahogy senki más. Ő elfogad az összes furcsaságommal együtt. 

Erre vágytam újra. Egy térdeplőre. 

Fogtam hát a köveimet és építettem belőle egyet. Megsirattam azért őket. Néhányban mintha még láttam volna felcsillanni egy-egy gyöngyszemet, de ez sem tántorított el. Mire elkészültem, nagyon kimerültem. Letérdeltem és becsuktam a szemem. Csend lett bennem és jóleső hűvös. Hiába telt el több mint 30 év, bizony kicsi voltam még mindig és furcsa. De velem volt a hatalmas, mindent tudó, mindenható, engem oly jól ismerő és mégis szerető és elfogadó Isten. 

Most nincsenek gyöngyszemeim és köveim sem. Semmim sincsen. Csak egy térdeplőm. 

Rácz Kornélia