„És nem tudták őt megfogni beszédében a nép előtt…”
A
következő dolog, amit csapdaként akartak felhasználni Jézus elejtésére
a jó öreg mindig bevethető tartalék, a pénz volt. A gyülekezetek
még ma is gyakran tele vannak a pénz körüli viszállyal. Hová
kellene kerülniük az adományoknak és mit kellene tenni velük?
Minden felekezetben vannak olyanok, akik meg akarják mondani
másoknak Isten előtti kötelezettségeiket és bizonyos körökben
még olyanok is, akik a polgári kormányzatnak is elő akarják írni
kötelességüket. Bizonyára nem volt vélemény-hiány a témára
vonatkozóan Krisztus napjaiban sem, ezek a tanult emberek mégis
Jézushoz jöttek, mintha tudásra törekednének. „Szabad-e nekünk
adót fizetnünk a császárnak, vagy nem?” (22. vers).
„Ő
pedig észrevette álnokságukat, mondta nékik: Mit kísértetek
engem? Mutassatok nékem egy pénzt! Kinek a képe és a felirata van
rajta? És felelvén azt mondták: a császáré. Ő pedig mondta
nékik: Adjátok meg azért ami a császáré, a császárnak és ami
az Istené, az Istennek.” (23-25. vers)
A
pénz fontos kérdés, azért nem értsük félre, amit mondani
fogok. A pénz talentum. Isten mindnyájunktól elvárja, hogy adjunk
egy bizonyos mennyiséget Neki a gondoskodásunkra bízott eszközök
igazgatására, de éppen olyan fontos, mint ez a kérdés, hogy
Jézus megértett valamit, amit közülünk látszólag csak igen
kevesen értenek, és ez pedig a lélek az Isten közötti kapcsolat
kérdése. Krisztus tudta, hogy e vezetők között vannak olyanok,
akik egészen a végletekig elmennek a tizedfizetés területén, a
bevételük minden egyes „iótá”-jára nézve, de szívüknek
még a 10%-át sem adták át Istennek. Viszont néhány körülötte
lévő nem zsidóban őszinte lelkeket ismert fel, akik sohasem adták
át javaikat Istennek, szívüket mégis teljesen Isten irányítása,
uralma alá rendelték. Válaszát úgy tervezte, hogy az
alapkérdésre, a kérdezők szívében lévő alapvető problémára
irányuljon. Mindent odaadok Istennek, ami az Övé. Ez a
kérdés mélyebbre hatol, mint az adófizetés felszínes
problémája. „És nem tudták őt megfogni beszédében a nép
előtt…” (26. vers).
Néha
úgy gondolom, sőt biztos vagyok benne, hogy túl gyorsan
nyilatkozunk, szólalunk meg, amikor kérdeznek, hogy megvédjük
álláspontunkat és hitelveinket. Néha úgy érezzük kötelességünk
megvédeni Istent, mintha nem lenne képes gondoskodni Magáról.
Csakúgy, mint Péter, kihúzzuk kardunkat, hogy harcoljunk, és
Uzzához hasonlóan kinyújtjuk kezünket, hogy megvédjük a
frigyládát. De az a kemény igazság, hogy Istennek nincs szüksége
ránk, hogy megvédjük Őt, és ha Maga Krisztus igen körültekintő
volt, hogy mint Isten Fia mit mondott, ebből az következne, hogy
példaadásában jelentős üzenet rejtőzik számunkra, nemde?
(Jim Hohnberger)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése