Túl sok követ hordozunk
A minap azon gondolkodtam, milyen könnyű magunkkal cipelni olyan dolgokat, amelyeket soha nem arra szánt Isten, hogy megtartsunk. Egy bántó mondat évekkel ezelőttről. Egy árulás. Egy csalódás. Egy visszautasítás, amely sokkal mélyebben megsebzett, mint azt bárki is sejtette. Mintha minden fájdalmas esemény egy követ hagyna az életünk ösvényén. És mert emberek vagyunk, mert valahogy túl akarjuk élni, lehajolunk érte, felvesszük, a zsebünkbe csúsztatjuk, és megyünk tovább. Csakhogy az élet nem áll meg. Újabb sebek érnek. Újabb csalódások. Újabb félelmek. Újabb okok arra, hogy megkérdőjelezzük önmagunkat. Egyre több kő. Nem telik bele sok idő, és a zsebeink megtelnek. Olyan régóta cipeljük ezt a súlyt, hogy már észre sem vesszük, mennyire megterheltté váltunk. Csak azt érezzük, hogy fáradtak vagyunk. Szorongunk. Túlgondolunk mindent. Már előre számítunk az elutasításra, mielőtt még bekövetkezne, és a csalódásra, mielőtt egyáltalán megtörténne. Azt hisszük, ilyen a természetünk… pedig...
