Amikor nem értem, akkor is Benned bízom
Kaphatok kenyeret az Ő kezéből, és aztán megkérdőjelezhetem ugyanezt a kezet, amikor olyasmit ad, amit nem értek? Dicsérhetem Őt a nyitott ajtóért, de kételkedhetek benne a folyosón? Mondhatom, hogy jó, amikor a válasz igen, de megkérdőjelezhetem a jóságát, amikor az ég hallgat? Bízhatok abban a kézben, amely ad, de nem bízhatok ugyanabban a kézben, amikor visszatart valamit? Jób ott ült a hamuban, megválaszolatlan kérdésekkel és megmagyarázhatatlan sebekkel. Eltemette azt, amit szeretett. Elveszítette mindazt, amit felépített. És végignézte, ahogy az addig ismert élete darabokra hullik körülötte. És mégis, valahol a gyász mélyén ott maradt egy igazság, amely mélyebb volt a körülményeinél: „Az Úr adta, az Úr vette el, áldott legyen az Úr neve!” Áldott legyen az Ő neve. Nem azért, mert nem fájt. Nem azért, mert Jób mindent értett. Nem azért, mert a veszteség hirtelen széppé vált, vagy a gyász könnyebben hordozható lett. Hanem azért, mert Isten továbbra is Isten volt. És talán ez az...
