Nyílt, személyes reflexió az énközpontú életről
„Mi az ember, hogy gondolsz rá, és az ember fia, hogy gondod van rá?” (Zsoltárok 8:5) Megterhelő feladat megpróbálni felfogni, hogy a világegyetem Istene – aki kezében tartja a galaxisokat, aki parancsol a szélnek és a hullámoknak – gondot visel valakire, mint én. Mégis azt olvassuk róla, hogy „egy kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg”. Őszintén kérdezem: ki az ember, hogy az Úr gondol rá? A kérdés annál élesebbé válik, minél tovább időzöm mellette. Mert amikor őszintén szembenézek a saját szívem természetes hajlamaival – és a körülöttem élő emberekével, valami egészen mást látok, mint ami elsőre figyelemre méltónak tűnik bennünk. Milyen hálátlanok és milyen képmutatók tudunk lenni! Gyakran csak annyira bánunk jól másokkal, amennyire ők bánnak jól velünk, mert a szeretetünk, amely sokszor eleve tökéletlen, egyben mélyen feltételekhez is kötött. Azt mondják nekünk, hogy jobb adni, mint kapni, jobb szolgálni, mint kiszolgáltnak lenni, mégis mi...
