„Ezek a hegek nem azt bizonyítják, hogy Isten elhagyott.”
Ezek a hegek nem azt bizonyítják, hogy Isten elhagyott. Azt bizonyítják, hogy eljött értem. Emlékeztetnek azokra a mély gödrökre, amelyekből már nem láttam a kiutat. Olyan helyekre, amelyeknek a tetejét a saját erőmből nem érhettem el. Helyekre, ahol addig vájtam a falakat, míg el nem fáradt a kezem, addig imádkoztam, míg elfogytak a szavaim, és végül megértettem: vannak gödrök, amelyekből egyszerűen nem tudunk magunk kimászni. Voltak gödrök, amelyekből nem volt elég erőm kijutni. Gyász, amin nem tudtam pusztán gondolkodással túljutni. Éjszakák, amelyekből nem tudtam magamat biztatva kivezetni. Küzdelmek, amelyeket nem tudtam pusztán azzal megnyerni, hogy még jobban próbálkoztam. Voltak pillanatok, amikor már maga a túlélés is csodának tűnt. És valahogy mégis… itt vagyok. Nem érintetlenül. Nem hegek nélkül. Nem változatlanul. De itt vagyok. És talán éppen ezért vannak a hegek. Talán soha nem az volt a céljuk, hogy szégyelljem miattuk, amin keresztülmentem. Talá...
