Ebből nem kértem
„Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy váltsd tettekre az igazságot, szeress irgalmasan, és járj alázatosan a te Isteneddel.”
Mik 6,8
Ebből nem kértem. Ebből nem. Az irgalmasságnak ebből az érzéséből, ami könyörtelenül rángatni kezdi lelkem húrjait. Túlságosan erős és kéretlenül érkezett.
Az irgalmasság már régóta próbált áttörni a szívem köré épített erődítményen. Irgalmasság – olyan könnyű elfogadni a létét; és a valóságban mégis olyan nehéz. Romboló erő, amire nincs idő felkészülni. Ezért inkább fokozatosan, téglánként felépítek ellene egy gátat. Már nem hallom meg a szomorúságot – mozsárágyúval védekezem ellene. Felüti fejét az empátia – visszatartom az együttérző könnyek áradatát. Kerülöm az irgalomgyanús helyzeteket – újabb réteg, amivel vastagítom a szívem köré épített falat.
Magas gát vesz körül, ami nem engedi át a mások bajával való törődést. Mögötte biztonságban meghúzódom, nem kell mások gondjaival bajlódnom, fájdalmukba beleásnom magam, félelmeikkel szembesülnöm. Sokkal könnyebb így.
És akkor egy pár elnyűtt teniszcipő megragad. A lepattogzott műbőr réteg kilyukasztja mozsárágyúm csövét. A be nem kötött, rojtosra használt cipőfűző kiüt egy téglát a falamból. A valaha fehér, rovátkás, most barna, simára kopott gumitalp rést üt a gáton.
A lány cipői szerényen hátratolva néztek rám a vendégszobám hintaszéke alól. Hallgattak. Szavak és a legkisebb erőkifejtés nélkül, ezek az elkoptatott barna cipők áttörtek a lelkemet körülvevő megkeményedett kérgen.
A saját vendégszobámban, Jézus meghív, legyek a vendége. Megbízhatatlan szívemet bevonja ezzel az ősi intéssel: „Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy váltsd tettekre az igazságot, szeress irgalmasan, és járj alázatosan a te Isteneddel” (Mik 6,8).
A gát recseg-ropog, betör rajta a fájdalom. Elviselhetetlen volna, ha nem lenne velem az Ő kegyelme, aki mellettem áll, és megtart, hogy el ne essem. Sós könnyek mosnak át, mikor végül megadom magam az együttérzésnek, és átélem a mindent elvesztés fájdalmát, ami a lány életét derékba törte.
Az Írás gyengéd unszolása ráébreszt, hogy Ő akarta, hogy ezt átéljem. Hogy kapaszkodjam a kezébe, és merjek ránézni azokra a cipőkre. A szívre az elnyűtt külső mögött. A fájdalomra és szégyenre, a gyötrelemre és a szörnyű veszteségre. A kétségbeesésből felröppenő reménységre, ami ezeket a cipőket idejönni kényszerítette.
Isten azt akarta, hogy felhúzzam egy időre azokat a cipőket. Hogy szeretettel forduljak a történethez, amit elmeséltek nekem. Hogy szeretettel forduljak a lány felé. Hogy megszeressem az irgalmasságot.
Ennek a fájdalomnak két oldala van bennem. Hogy voltam képes hűvös maradni ennyi ideig? Távolságtartó és vak, hogy ne lássak, ne lássam a fájdalmat magam körül? Körbezárt szívem megnyílik (még mindig vonakodva, mert fél beengedni az irgalmasságot) a szeretet előtt.
Nem kértem az irgalmasságból, de az irgalmasság igényelt engem. Kért a szívemből, kért a gondolataimból, kért az életemből.
Hosszú ideig küzdöttem az irgalmasság ellen; úgy gondoltam, ez elfogadható, hisz nem az irgalmasság a legfontosabb „lelki ajándékom”. De lelkem úgy lett megalkotva, hogy amit az Úr szeret, azt ő is szeresse. Általa, Érte, Vele járva.
A gát leomlott, felhúzom az elnyűtt sportcipőt, átküzdöm magam az összetört téglahalmokon, a felborult mozsárágyún. Istenbe kapaszkodva letaposom az ellenállás, a visszahúzódás, az elfordulás gondolati sémáit. Visszatérve körülnézek, keresni kezdem azokat, akik irgalmasságra szomjaznak, járni kezdek az úton nyitott szemmel a szükséget szenvedőkre.
Ha összefutnánk, nézz rám irgalommal, ahogy botladozva próbálom megtanulni, hogyan öleljem magamhoz mások fájdalmát, hogyan szeressek irgalmasan az Ő útmutatása szerint.
Uram, köszönöm az irgalmasságot, amit a Kereszten mutattál. Amikor szükségben voltam, szenvedtem, súlyos helyzetet éltem át, irgalmasságod sosem lankadt. Segíts, kérlek, irgalmasan szeretni, és alázatosan járni Veled az úton. Jézus nevében, Ámen.
Ebből nem kértem. Ebből nem. Az irgalmasságnak ebből az érzéséből, ami könyörtelenül rángatni kezdi lelkem húrjait. Túlságosan erős és kéretlenül érkezett.
Az irgalmasság már régóta próbált áttörni a szívem köré épített erődítményen. Irgalmasság – olyan könnyű elfogadni a létét; és a valóságban mégis olyan nehéz. Romboló erő, amire nincs idő felkészülni. Ezért inkább fokozatosan, téglánként felépítek ellene egy gátat. Már nem hallom meg a szomorúságot – mozsárágyúval védekezem ellene. Felüti fejét az empátia – visszatartom az együttérző könnyek áradatát. Kerülöm az irgalomgyanús helyzeteket – újabb réteg, amivel vastagítom a szívem köré épített falat.
Magas gát vesz körül, ami nem engedi át a mások bajával való törődést. Mögötte biztonságban meghúzódom, nem kell mások gondjaival bajlódnom, fájdalmukba beleásnom magam, félelmeikkel szembesülnöm. Sokkal könnyebb így.
És akkor egy pár elnyűtt teniszcipő megragad. A lepattogzott műbőr réteg kilyukasztja mozsárágyúm csövét. A be nem kötött, rojtosra használt cipőfűző kiüt egy téglát a falamból. A valaha fehér, rovátkás, most barna, simára kopott gumitalp rést üt a gáton.
A lány cipői szerényen hátratolva néztek rám a vendégszobám hintaszéke alól. Hallgattak. Szavak és a legkisebb erőkifejtés nélkül, ezek az elkoptatott barna cipők áttörtek a lelkemet körülvevő megkeményedett kérgen.
A saját vendégszobámban, Jézus meghív, legyek a vendége. Megbízhatatlan szívemet bevonja ezzel az ősi intéssel: „Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr! Csak azt, hogy váltsd tettekre az igazságot, szeress irgalmasan, és járj alázatosan a te Isteneddel” (Mik 6,8).
A gát recseg-ropog, betör rajta a fájdalom. Elviselhetetlen volna, ha nem lenne velem az Ő kegyelme, aki mellettem áll, és megtart, hogy el ne essem. Sós könnyek mosnak át, mikor végül megadom magam az együttérzésnek, és átélem a mindent elvesztés fájdalmát, ami a lány életét derékba törte.
Az Írás gyengéd unszolása ráébreszt, hogy Ő akarta, hogy ezt átéljem. Hogy kapaszkodjam a kezébe, és merjek ránézni azokra a cipőkre. A szívre az elnyűtt külső mögött. A fájdalomra és szégyenre, a gyötrelemre és a szörnyű veszteségre. A kétségbeesésből felröppenő reménységre, ami ezeket a cipőket idejönni kényszerítette.
Isten azt akarta, hogy felhúzzam egy időre azokat a cipőket. Hogy szeretettel forduljak a történethez, amit elmeséltek nekem. Hogy szeretettel forduljak a lány felé. Hogy megszeressem az irgalmasságot.
Ennek a fájdalomnak két oldala van bennem. Hogy voltam képes hűvös maradni ennyi ideig? Távolságtartó és vak, hogy ne lássak, ne lássam a fájdalmat magam körül? Körbezárt szívem megnyílik (még mindig vonakodva, mert fél beengedni az irgalmasságot) a szeretet előtt.
Nem kértem az irgalmasságból, de az irgalmasság igényelt engem. Kért a szívemből, kért a gondolataimból, kért az életemből.
Hosszú ideig küzdöttem az irgalmasság ellen; úgy gondoltam, ez elfogadható, hisz nem az irgalmasság a legfontosabb „lelki ajándékom”. De lelkem úgy lett megalkotva, hogy amit az Úr szeret, azt ő is szeresse. Általa, Érte, Vele járva.
A gát leomlott, felhúzom az elnyűtt sportcipőt, átküzdöm magam az összetört téglahalmokon, a felborult mozsárágyún. Istenbe kapaszkodva letaposom az ellenállás, a visszahúzódás, az elfordulás gondolati sémáit. Visszatérve körülnézek, keresni kezdem azokat, akik irgalmasságra szomjaznak, járni kezdek az úton nyitott szemmel a szükséget szenvedőkre.
Ha összefutnánk, nézz rám irgalommal, ahogy botladozva próbálom megtanulni, hogyan öleljem magamhoz mások fájdalmát, hogyan szeressek irgalmasan az Ő útmutatása szerint.
Uram, köszönöm az irgalmasságot, amit a Kereszten mutattál. Amikor szükségben voltam, szenvedtem, súlyos helyzetet éltem át, irgalmasságod sosem lankadt. Segíts, kérlek, irgalmasan szeretni, és alázatosan járni Veled az úton. Jézus nevében, Ámen.
Megfontolásra:
„Az igazi alázatosság nem az, ha kevesebbnek gondoljuk magunkat, hanem ha kevesebbet gondolunk magunkra.” Tim Keller
(forrás: Encouragement for today, 2011.11.21. Samantha Reed, www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu, fotó: pinterest.com)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése