Hagyjuk, hogy Isten töltse be az űrt
„Isten, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld.”
Zsolt 63,1
(Forrás: Encouragement for today, 2012.05.09. Renee Swope, www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu)
Egy forrás, amelytől függött. Egy hely, ahova menni szokott, hogy kielégítse szükségletét. De sosem volt elég, amit innen magával vitt, minden nap vissza kellett térnie.
Miután megtöltötte korsóját vízzel, feltekintett, s hallotta, hogy a férfi inni kér tőle. Viszonzásul felajánlott valamit: élő vizet. Azt mondta, hogy szemben a vízzel, amiért naponta ki kell jönnie az asszonynak, az a víz, amit ő ad neki, örökre ki fogja elégíteni a szomjúságát.
Nem volt könnyű hinni egy ilyen ígéretnek. „Hisz vödröd sincs, a kút meg mély. Honnan vehetnél hát élő vizet?” (Jn 4,11) – kérdezte.
Nem fogta fel, hogy Jézus a lelke mélyén meglévő szomjúságról beszélt – egy Általa teremtett vágyról, mely arra szolgál, hogy az asszonyt Jézushoz vezesse: az Egyetlen Forráshoz, aki a lelkét kielégítheti.
Csak a Szentlélekre volt szükség, hogy felhúzhassa – nem a vizet a kútból, hanem az asszony lelkét Önmagához. És amilyen mélyen volt a víz a kútban, olyan mély volt a szív, amibe beletekintett. Az asszonytól függött, engedi-e, hogy Jézus elérjen lelkének azon pontjaihoz, melyeknek legnagyobb szükségük volt Rá.
Tudom, milyen az, amikor arra van szükségünk, hogy Jézus mélyen a lelkünkbe tekintsen, s megmutassa az űrt, amit csak Ő tud kitölteni.
Én is, mint az asszony a kútnál, más forrásokból próbáltam kielégíteni szükségleteimet. Pedig ha ezeken a forrásokon tartom a tekintetemet ahelyett, hogy Jézusra néznék, soha semmi nem lesz elég.
Embereknél kerestem: családban, barátok közt, főnökök és fiúk közt, tanárok és mentorok közt, a férjemben, a gyermekeimben. Vártam, mikor érzem azt az elégedettséget, azt a jóleső érzést, hogy feltétel nélkül elfogadnak, ami együtt kéne járjon lelkem szomjának oltásával.
De kerestem tulajdonban és pozícióban, egy ideig még a hírnévben is. „Ha csak ezt megkapnám…” – gondoltam.
De mindegy, mennyit teszek, mennyit kapok, sosem elég arra, hogy feltöltsön. És kár is erre számítani.
Miért? Mert a szívünkben lévő űrt úgy alkotta meg Isten, hogy csak Ő tölthesse be. A lelkünk legmélyéről fakadó szomjúságot csak Ő elégítheti ki.
Ezt a mélyről jövő szomjúságot Dávid király is érezte, akinek pedig mindene megvolt: a legmagasabb pozíció, határtalan vagyon, óriási hatalom, de mindez nem elégítette ki. Kiaszott, Isten után szomjazó földként ír önmagáról:
„Isten, én Istenem, téged kereslek, utánad szomjazik a lelkem! Érted sóvárog a testem, mint a száraz, tikkadt, kiaszott föld.”
Majd leírja, mit él át, miután nagyot kortyol Isten szeretetéből: „Mert kegyelmed többet ér, mint az élet, ajkam dicséretet zeng neked. Magasztallak egész életemen át, s nevedben emelem imára kezem” (4-5 vk).
Ezt élte át az asszony is, aki Jézussal találkozott a kútnál. Nagyot kortyolt Jézus szeretetéből, s csordultig megtelt vele. Velünk is megtörténhet ez.
Mint a szamariai asszony szívébe, a mi lelkünkbe is belehelyezte Isten a vágyat azzal a céllal, hogy visszavezessen Hozzá. Csak az Ő feltétel nélküli elfogadása tudja kitölteni az űrt a szívünkben, kielégíteni az égető szomjúságot a lelkünk mélyén. Semmi nem fog kielégíteni, amíg meg nem elégszünk Isten szeretetével és elfogadásával.
Uram, mutasd meg az űrt a lelkemben, s azt, hogy mivel próbálom kitölteni. Azután vezess vissza, kérlek, Önmagadhoz, s taníts meg úgy állítani szívem edényét, hogy megteljen és beteljen igéreteiddel és szereteted erejével. Jézus nevében, Ámen.
(Forrás: Encouragement for today, 2012.05.09. Renee Swope, www.proverbs31.org, fordítás: www.eszmelkedesek.blogspot.hu)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése