KÖNYVKLUB: Corrie ten Boom: A menedék, Harmadik fejezet: Karel
1. „Ha mama nem
kissapkákat és babaruhákat kötött a környékbeliek számára, akkor biztató, vidám
leveleket írt a haarlemi ágyban fekvő betegeknek. Hogy ő maga is élete nagy
részében ágyhoz volt kötve, arra nem is gondolt.
– Itt ez a szegény ember, Corrie – kiáltotta, amikor
beléptem. – Három esztendeje egy kis szobába van bezárva. Gondolj csak arra,
hogy nem látja az eget!
Mama szobájának egyetlen ablakán kinézve a három lábnyira
lévő téglafalat láttam.” (43.o.)
Mi tapasztaltunk-e már
olyat, hogy a saját problémánk eltörpült vagy észre sem vettük, mert annyira a
másik ember élete, problémája foglalkoztatott, az, hogy hogyan adhatnánk neki
szeretet, figyelmet…?
2.
Elgondolkodtatott minket az, amikor az anya arról beszélt, hogy Bep néni mindig
ott érezte magát boldogtalannak, ahol éppen volt, és mindig a korábbi állapotokat
dicsőítette, azokat vágyta vissza- holott azok sem tették azelőtt boldoggá. „A
boldogság nem függ a körülményeinktől, Corrie. Belül születik.”
Itt tulajdonképpen
ugyanaz a gondolat jelenik meg, mint amiről már az első fejezetnél is
beszélgettünk: a belülről fakadó boldogság, ami független tud lenni a
körülményektől. Ott már beszéltünk arról, hogy működik-e a belülről fakadó
boldogság az életünkben. Ezúttal pedig azt a kérdést tettük fel magunknak, hogy
el tudjuk-e képzelni/hinni, hogy változni tudunk e tekintetben? Akarjuk-e ezt,
tudunk-e most így dönteni?
3. „mama
mindenből ünnepet csinált” (40.o.)
Vannak-e olyan apró
helyzetek, amikor úgy érezzük, ünnepet élünk meg?
Tudunk-e örülni a kis
dolgoknak, meglátni a szépet?
Fontos-e ez,
gazdagítja-e az életünket, vagy inkább úgy érezzük, hogy erőltetett lenne így
élni?
4. „Bep néni
halála mindegyik testvérre a rá jellemző módon hatott. Mama és Anna néni
kétszer annyit főztek és varrtak a rászorulóknak a szomszédságban – mintha
rádöbbentek volna, hogy milyen rövid idő adatik az embernek a szolgálatra. Jans
nénihez pedig közelebb került önnön elmúlása.” (44.o.)
Volt-e már olyan
élményünk, hogy észrevettük, hogy ugyanazt az eseményt másképp éltük meg, mint
egy barátunk, testvérünk vagy más körülöttünk élő ember?
Az anya szavai itt
arra mutatnak rá, mennyire befolyásolják a bennünk lévő (jó/rossz) dolgok azt,
hogy miként élünk meg egy eseményt, hogyan hat az ránk. Tapasztaltuk-e ezt már
magunkon? Milyen következtetést tudunk ebből levonni arra nézve, hogy milyen
típusú emberek vagyunk?
5. Nagyon
tetszett nekünk az, ahogyan az apa vigasztalta Corrie-t,
„… félni kezdtem, hogy vajon apa mit fog mondani – csak
nehogy azt, hogy ’Majd találsz egy másikat!’ Mert akkor ez a csúsztatás közénk
fog állni. Hisz bensőm mélyén éreztem, hogy nagyon hosszú ideig, vagy tán soha
nem lesz másik.
Apával együtt édes szivarfüst jött be a szobába.
Természetesen nem mondott hamis, ostoba szavakat.
- Corrie – kezdte-, tudod, mi fáj a legjobban? A szeretet. A
szeretet a legnagyobb erő a világon, és ha falba ütközik, akkor nagyon fáj. S
ha ez megtörténik, két választásunk van. Megölhetjük a szeretetet, hogy az
többé ne okozzon fájdalmat. De akkor meghal egy részünk. Ám azt is kérhetjük
Istentől, hogy nyisson egy másik utat a szeretet számára. Isten szereti Karelt
– jobban, mint te. És ha Istent kéred, olyan szeretetet fog neked adni Karel
felé, amit semmi sem gátol, és semmi sem tör szét. Ha lehetetlen a magunk régi
emberi módján szeretni, Corrie, akkor Isten megadhatja nekünk a maga tökéletes
szeretetét.” (54.o.)
Vigasztaltunk-e már
hamis, ostoba szavakkal? Miért könnyebb az, mint őszintének lenni?
Van-e (vagy volt-e)
olyan emberi kapcsolatod, amelyben „falakba ütközik” a szeretet? Ha igen, az
apa Corrie-hoz intézett vigasztaló szavai segítenek-e újragondolni a
helyzetedet?
(A gondolatokat Andi jegyezte le)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése